Zán Fábián Balázs: Csak a világtalan őrök…

Soha nem mozdulok el a fa alól,
ahol kinyitottam a szemem.
Rettegek minden ismeretlentől,
ezért csak menedék
fámhoz beszélek,
akár egy védtelen madár.
Hiszem, hogy meghallja szavaim,
ágait lehajtja hozzám,
és felemel a fészekhez,
amelyből kiestem.

Így most már szebb a világ,
és lassan termőre fordul a remény,
mely szerint lehetne jobb is az ember.
A földön zúg a szél, és a közelben
ordítozik egy totál részeg alak.
Senkit sem érdekel,
hogy félek ezektől a zajoktól.

Az emberek nem hallják,
amit mondok, mert
sosem néznek rám,
csak kavarognak a szélben,
lökdösik egymást,
arra sem figyelnek, hova lépnek.

Ezért hull rossz földbe a mag,
bár az Úr maga szórja szét.
Így sosem hoznak gyümölcsöt, termést,
és ezért meddő vetését
a szőlősgazda kiszántja,
és csak a világtalan őrök
maradnak az idő peremén.

Forrás: Együtt folyóirat 2025/4