Weöres Sándor: Erdei dal

Arany gyík vedlik az égen,
rád hányja pikkelyeit.
Arcodra hálók szakadoznak,
papos hasu gomba rikít.

Hol az édesed, te favágó?
– Magába-vonta az ág,
belélegezte az erdő,
elnyelte a kék virág.

Ő visszaadta a mésznek
a meszet, vasnak a vasat:
szkarabeusz élt a szivében,
száján szamóca hasadt,

most ring az ezerkaru bölcsőn,
az erdei ég ezer
meg ezer apró zöld szája
mind-mind neki énekel.

Mit ríjjak a teste után?
hisz halhatatlan a test:
itt reng a robajló szálfán,
itt leng a füvön. Ne keresd.

Az erdő a szeretőm most,
ki együtt hál velem…
testét mind-mind nekem adja,
de a lelkét nem lelem. –

Arany gyík vedlik az égen,
rád hányja pikkelyeit.
Arcodra hálók szakadoznak,
papos hasu gomba rikít.

Nyitókép: Kárpátalja.ma