Zselicki József: Rokonom, csillag…

Rokonom, csillag,
édes rokon,
a kimondhatatlan
nem fér a számban,
el kell mondjam,
itt lakom,
itt,
a lehulló egek
alján.

Kiebrudaltak az álmok,
hazátlan ágyamban hálok.

Itt csöndek járnak,
néma csendek,
parancsolják,
ne köszönjek
a szeleknek.

Rokonom,
hinni kéne,
hogy a rongy csillagnak
le kell hullni,
mert istenember
nem vigyázza tenyerén.

Most az jár erre,
képe szesztől veres;
mindenéből jeget hullat;
idejönni isten se mer.

Itt
a Valakik a Senkik,
hazudni tanít az alázat…
Hát áruld el nekem,
a bűntudat
lehet-e gőgös?

Itt
sírni, sírni, sírni,
nem is lehet –
egyetlen hazányi szó:
az ordítás.
Némán.

Ez csúnya panasz volt,
beszéljünk másról.
Tudod,
ki csak
ott tud lenni,
ahol van, és csak akkor,
az nem méltó tiszta szemedre…

Tenyeremben
itt az átok,
ki ahol van, az ott legyen,
és vigyázzon
a porszemre is…

Nézd,
mindent csak hótisztán
szabad szeretni:
innen kell elindulni
a tüzekbe messze,
messze,
messze.

Harmadnapra föltámadni…

Te,
az égi tüzekkel
meg kell beszélni,
hogy a szerelmet
csak a legtisztábbak várják
lágypirulással.

Mert tudod,
a csók: maga a lélek
– lelkünk a szánkban –.
A csók: ima.
A csók: a testek imája.

A csók csak ígéret –
ígéret gyönyörű egekre…
De gyötrő kín
az ígéretek
hosszú földjét járni.
Reszketni attól,
hogy el se jön az ég.

Ja, még egy,
ne higgy
a legszebb hű szemű csillagnak.
Tévedhet más szemek egére,
elcsalhatják erdők, bokrok.

Rokonom,
ha baj van, csak szóljál.
Tudod, erre a kutyák
más nyelven harapnak.

No,
te csak ragyogj
minden havon,
rád valaki majd csak lenéz…
Egyre vigyázz csak,
ki ne felejts a didergésből.

Nekem hallgat a szám,
de azért fájok.

Köröttem haptákba
janicsárok…

Rokonom,
most már megbocsáss,
muszáj
kegyelmét kitérdepelni a napnak.