Régi tárgyak: a szecskavágó

A háztáji gazdaság igen sok munkát igényel. Ezt magam is tapasztalhattam, noha csekély részét tudom annak végezni. A kert megmunkálása, az állatok tartása fáradságos és időigényes. Olykor-olykor azt hiszi az ember, hogy mókuskerékbe került, melyből aligha lehet kimászni, mikor nap mint nap ugyanazt kell végeznie.

Mindez a kiscsibéinkről jutott eszembe, melyek igencsak szép számban szaladgálnak az udvarunkon. De a zöld füvet máris kedvelik, s mivel kicsik, aprítva lehet csak eléjük szórni azt. Ehhez a feladathoz, vagyis a zöldtakarmány aprításához alkalmas eszköz a szecskavágó. Régebben gyakran volt használatban az eszköz otthon is. Emlékszem, ahogy nagymamám leszedett egy nagy öl csonarat, s apró csomókba szedve pakolta a szecskavágóba, és a kést darálóként forgatva felaprította. Darával összekeverve adta az aprójószágnak.
Valótlant állítanánk, ha csupán erre szolgálna, hiszen nem csak csirkéket etettek aprított növénnyel. Főként a szarvasmarha eledele az apróra vágott széna, szalma, tengeriszár, közkeletű nevén a szecska. S innen ered magának az eszköznek a neve is, vagyis a szecskavágó. Ami annyit tesz, hogy apróra, szecskára vágja a takarmányt.

Egyszerűbb példányait parasztok, falusi barkácsolók készítették. Legrégibb ismert változata a 19. század elejéről való. Négy lábon álló deszka vályú, amelyben a szénát egy lábbal, madzaggal működtethető fa szerkezet szorította le, kis gereblye tolta előre s a vályú elején billenő léchez rögzített éles kaszával vágták apróra a vályúba beleszorított s folyton előretolt szénacsomót – olvasható a Magyar Néprajzi Lexikonban.
Sokkal egyszerűbb volt a munka így, mintsem baltával vagy fejszével végezni az aprítást. A szálas-takarmány aprításának ez az eszköze és maga a szecska évszázadok óta jelen van az istállózó állattartásban Magyarországon és Erdélyben is. Paládi Kovács Attila néprajzkutató tanulmányaiból tudjuk, hogy a szláv eredetű magyar szó első említése 1587-ből ismeretes. A 17. század derekán szacska alakban használták az erdélyi majorságok. Szélesebb, országos elterjedése a 18–19. században következett be.

Mint minden egykori eszközt, a szecskavágót is lassan felváltották a modernebb, gépesített formák, melyek arra hivatottak, hogy az ember a legkevesebb erőkifejtéssel tudja végezni munkáját. Azért ma is ott áll a fásszín oldalán a négylábú szecskavágónk. Igen ritkán használjuk, de akkor sem dobjuk ki. A múltnak egy emléke. És ha időnk engedi, egy ölnyi csonarat bármikor felvághatunk a segítségével ma is.

Gál Adél
Kárpátalja.ma