Akikre büszkék lehetünk… Interjú Béres Attilával
A középiskola befejezése után nehéz eldönteni, hogy hogyan tovább. Sokszor csak sodródunk az árral, és elfogadjuk azt, ami van.
Azonban mégis kell, hogy legyenek távlati céljaink, melyek által önmagunkat valósítjuk meg. Béres Attilával beszélgettem, aki jelenleg az Ungvári Római Katolikus Fiúkollégium vezetője, nem mellesleg két gyermek büszke édesapja. Az az ember, aki igen fiatalon kezdte a munkát, de mégis egyensúlyt tudott teremteni a család és a munkahely között.
– Mondj valamit gyerekkorodról, középiskolai tanulmányaidról!
– 1976-ban születtem az Ungvári járás egyik kis községében, Palágykomorócon. A középiskolai tanulmányaimat Ungváron végeztem az egykori Zalka Máté Középiskolában, amely most a Dayka Gábor nevét viseli. 1993-ban érettségiztem. A középiskola után rögtön munkába álltam. ’99 őszén munkatársként Munkácsra kerültem a római katolikus püspökség berkein belül működő egyházmegyei karitászhoz. Onnan jöttem felvételizni a Rákóczi-főiskolára.
– Miért a főiskolára esett a választás?
– Sokáig nem gondolkodtam a továbbtanuláson, illetve egy időre teljesen letettem róla. Már javában Munkácson dolgoztam, amikor véletlenül (vagy nem véletlenül) a kezembe került egy újság, melyben a főiskola felvételt hirdetett. Ezen elgondolkodtam, és barátaim nem kevés unszolására jelentkeztem. Az első felvételi nem sikerült, mert közben két munkahelyem is volt, és gyakorlatilag beestem a felvételire minden előkészület nélkül. Az eredmény mégis biztató volt, így elhatároztam, hogy még egyszer megpróbálom. A másodszori nekirugaszkodás sikerrel járt, és 2000-ben felvételt nyertem a főiskola történelem és földrajz szakára.
– Más intézmény szóba se jött?
– Nem. Amikor eljöttem ide, akkor már szó sem volt arról, hogy esetleg máshová is mehetnék, de előtte sem merült fel ez a gondolat.
– Hogyan emlékszel vissza főiskolai évekre?
– Öt gyönyörű szép diákévet töltöttem itt. Szomorú vagyok, amikor hallom, hogy támadás éri a főiskolát. Ez csak azért lehet, mert nem veszik észre az intézmény szakmai színvonalát, és azt, ami mögötte van. Hiszen itt nemcsak tudást kaptunk. A tudás önmagában jó és fontos, de nekünk, kisebbségben élő magyaroknak nem elég. Tanáraink között számos olyan ember van, akit nyugodtan nevezhetek példaképemnek. A közvetlenség, amely mindig megfogott, és amely a diákok és tanárok között uralkodott, családias légkört teremtett. Az a tudás és az a szemlélet, amelyet itt kaptam, mai napig meghatározó számomra. Segít abban, hogy értékeljem a munkát, értékeljem azt, hogy az munkál az emberekben, hogy ne csak a saját sorsunk javításán dolgozzunk, hanem tegyünk a közösség fejlődéséért is.
– A munka végett választottad a történelem-földrajz szakot, vagy ez érdekelt?
– Ez érdekelt. A történelem mindenképpen, a földrajz pedig társult hozzá, melyet egyébként később meg is szerettem. Ez utóbbit azonban nem sikerült tanítanom, történelmet is csak pár hónapig.
– A főiskola befejezése után rögtön munkába álltál?
– A főiskola után a római katolikus egyházhoz kerültem vissza Ungvárra, s azonnal elkezdtem dolgozni. Az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolában (most már koledzsban) először helyettesítő tanárként, később pedig szerződésesként dolgoztam. Körülbelül 5 évet töltöttem itt. Aztán különböző okok miatt abbahagytam a tanítást, bár nagyon szerettem. Egyszerre két munkahelyem is volt, és nehezen tudtam összeegyeztetni.
– Jelenleg hol dolgozol?
– Az Ungvári Római Katolikus Fiúkollégium vezetője vagyok. 2005-től dolgozom itt, vagyis a főiskola befejezése óta.
– A főiskolán szerzett tapasztalatok mennyiben segítenek jelenlegi munkádban?
– A jelen körülményekhez nagy segítséget nyújt az, hogy én magam is kollégista voltam. Nagyon jól jönnek az ott szerzett tapasztalatok. Ha az ember diákokkal foglalkozik, akkor nem szabad elfelejtenie, hogy valaha ő is az volt. Emlékeznünk kell arra, hogy milyen diáknak lenni, milyen problémáik, meglátásaik vannak.
– Tagja voltál a diákönkormányzatnak is?
– Nem voltam tagja, de több kezdeményezéssel egyetértettem és ezeket támogattam.
– Ejtsünk még szót az ukrán nyelv kérdéséről is. Hogy állsz az államnyelvvel?
– Anno én még orosz nyelvet tanultam, így ez könnyebb számomra, mint az ukrán. A munkám révén viszont szükségem van az államnyelvre. Nem állítom, hogy tökéletesen beszélem, de megértetem magam, és megértem a másikat, és persze igyekszem fejlődni. Elveim szerint a tanárnak a tanulás nem ér véget a diplomaosztóval, folyamatosan tanulni és bővíteni kell tudásunkat. Így ezt teszem én is.
– Van családod?
– Igen, van feleségem és két szép lányom.
– Mint fiatal édesapának, mennyire nehéz vagy könnyű összeegyeztetni a munkát a családdal?
– Teljes mértékig kiegyensúlyozott a kettő. Mindenben támogatnak engem, sőt, feleségem még a továbbtanulásomat is szorgalmazza. A két lányom pedig erőt ad, hogy értük és a családért érdemes élni, van értelme az életnek, a munkámnak. Szeretném, ha igaz keresztényekké és becsületes magyar emberekké válnának.
– Milyen elvek alapján próbálod ezt elérni?
– Apaként fontosnak tartom a tanulás mellett a lelki táplálékot is. Ezért bátorítok mindenkit, aki a továbbtanuláson gondolkodik, hogy válassza a Rákóczi-főiskolát, mert a főiskola azon kívül, hogy tudást ad, és jó tanárokat biztosít, az egyházakkal is nagyon jó kapcsolatot ápol. Itt megélhető a hit a mindennapokban is. Ezt úgy mondom, mint diák, ahogy én láttam annak idején, és látom most is.
– Szerinted miért érdemes a Rákóczi-főiskolát választani?
– A mai napig örömmel találkozom főiskolásokkal, egykori diáktársakkal. Amikor ma bejöttem ide – ugyan már senki nincs itt az én diáktársaim közül, de mégis –, olyan volt, mintha hazajönnék. És ez az érzés mindent elmond. Csak biztatni tudom a fiatalokat, hogy ide jöjjenek, mert itt biztos tudást és elismerést kapnak a szorgalmukért.
Gál Adél
Kárpátalja.ma