Akikre büszkék lehetünk… Interjú Ködöböcz-Gerzsenyi Ilonával

Család vagy karrier? Szinte minden fiatal nő szembesül ezzel a dilemmával, s érzi úgy, hogy válaszút elé érkezett: feladja-e munkahelyi álmait a családalapítás érdekében?

Lehet-e a szakmájában is sikeres valaki úgy, hogy az ne menjen a magánélete, esetleg a gyermeknevelés rovására? Biztos, hogy egyszerre csak az egyik út járható?

Ködöböcz-Gerzsenyi Ilona már a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (II.RFKMF) angol-földrajz szakos hallgatójaként tanári állást vállalt, férjhez ment, jelenleg doktori tanulmányait folytatja, idegenvezetői vizsgát tett, s mindeközben két fiúgyermek büszke édesanyja.

− 1979-ben születtem a beregszászi járási Somban, ahová egész eddigi életem is köthető. Általános iskolai tanulmányaimat szülőfalum magyar tannyelvű iskolájában folytattam, mely jelenleg a munkahelyem is. Ezzel párhuzamosan a Kaszonyi Zeneiskola zongora tagozatát is elvégeztem. 1996-ban érettségiztem a Kaszonyi Középiskolában.

A gyerekkorom eseményei fontos szerepet játszottak felnőttkori eredményeim elérésében. Már kisiskolás koromban megtanultam az önállóságot, felelősséget és racionális időbeosztást, ugyanis a szüleim munkahelyi elfoglaltságai miatt egyedül kellett megterveznem a napirendemet, hogy mindenre jusson időm, és ellássam a kötelezettségeimet, például részt venni a heti négy délutánt igénybe vevő zeneiskolai foglalkozásokon, elkészíteni a házi feladatot, besegíteni a háztartásba, és a hobbimra, a kézimunkázásra is szánni időt.

− 1994-ben a Nyíregyházi Főiskola megnyitotta beregszászi kihelyezett tagozatát, így adott volt a lehetőség szülőhelyemen és − főként − anyanyelvemen felsőfokú diplomát szerezni. A középiskolai két év alatt tudatosan ennek az intézménynek az angol-földrajz szakpárára készültem, olyannyira, hogy már az érettségi előtti évben is részt vettem a főiskola által szervezett felvételi előkészítő foglalkozásokon.

− Az 1996 őszén kezdő évfolyamot még a Nyíregyházi Főiskola vette fel, ami azzal járt, hogy hétvégenként, péntek déltől vasárnap délig tartottak a foglalkozások a Nyíregyházáról kiutazó főiskolai előadókkal. Ezt a feszített munkarendet csak odaadó kitartással tudtuk végigcsinálni, ugyanis a pénteki és szombati estéken hétkor-fél nyolckor végződtek az előadások. Ezen túl számomra újabb kihívást jelentett a hétvégenként tömbösítve kapott, óriási mennyiségű tananyag elsajátításának beosztása a „szabad napokra”. Mire lezártuk az első, nehéz félévet, új rendhez kellett szoknunk, ugyanis 1997 elejétől az önálló Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola diákjaiként újra az első félévünket kezdtük, talán az intézmény eddigi egyetlen keresztféléves évfolyamaként. Ma már tudom, hogy ez örvendetes dolog volt, de akkor csak bizonytalanságot láttunk magunk előtt.

Ettől kezdve keddtől szombatig tartott a tanítás. Mivel jó néhány diák rendelkezett munkahellyel az akkori égető tanárhiány miatt, a főiskola vezetősége ezt tolerálta, és a hétfőket óramentesen hagyták. Ily módon jómagam is már 1997 márciusában munkába álltam a Csonkapapi Általános Iskola tanáraként. Heti hat órában magyar történelmet, jogtant, természetrajzot és földrajzot tanítottam. Ott akkor még francia volt az idegen nyelv. A tanulás mellett ezzel még inkább leterheltem magam, de végig sikerült a kettőt összeegyeztetni.

Mivel már működött a munka és a tanulás együtt, még ez év nyarán megtoldottam a „képletet” egy házassággal. A fokozatos terhelhetőség elve alapján egy év múlva megszületett az első, ma már 14 éves fiam. Ekkor nagy szervezettséget igényelt a családon belül, hogy minden olajozottan működhessen, ne kelljen évet halasztanom, és részt vehessek az élményekkel teli terepgyakorlatokon, illetve a többhetes nyíregyházi részképzéseken is. Természetesen ezért köszönettel és hálával tartozom a családomnak, akikre mindig számíthattam, mert biztosították számomra a megfelelő hátteret minden helyzetben. 2000 őszétől dolgozom Somban. Angolt és földrajzot tanítok itt azóta is.

Végül is 2002 nyarán a tizenkét félévnyi diáklét, kihívás, kétség és bizonytalanság után a kitartás és az odaadó, kemény munka meghozta történelmi eredményét. Elsőkként vehettük kézbe a kárpátaljai magyarság első, elismert felsőoktatási intézménye által kibocsátott okleveleket. Csoporttársaimmal elmondhatjuk, hogy mi voltunk az évismétlések nélkül legtovább tanuló diákok a főiskolán!

− Mivel már diákkorom óta volt munkahelyem, családom, az elhelyezkedéssel és családalapítással friss diplomásként nem kellett foglalkoznom, viszont úgy éreztem, szükségem van további kihívásra, fejlődésre. Számot vetettem, és arra jutottam, hogy kipróbálom magam egy doktori iskolában. Nagyon érdekelt, hogy miből áll egy doktori képzés, és az, hogy én elbírhatok-e vele. Még 2002-ben felvételt nyertem a Pécsi Tudományegyetem Földtudományok Doktori Iskolájába, ahol jelenleg a doktori eljárás előtt állok. A kutatásomat hobbiként végzem. Ebből kifolyólag rendszeresen és örömmel veszek részt külföldi szakmai konferenciákon, mely utazással, új helyek és emberek megismerésével, további tapasztalatok szerzésével jár.

Szerencsésnek mondhatom magam a munkám terén is, mivel eddigi pályám során módomban állt minden szintű oktatási intézményben kipróbálni az angoltanítást a kastanovói (Vadastanya vagy Somitanya, közigazgatásilag Somhoz tartozik – a szerk.) ukrán tannyelvű elemi iskolától kezdve a Kaszonyi Középiskolán át a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskoláig, úgy, hogy közben állandó munkahelyemet, egykori alma materemet, a Somi Általános Iskolát sem hagytam el. Továbbá néhány évvel ezelőtt sikeres idegenvezetői vizsgát tettem a Kárpátaljai Megyei Állami Közigazgatási Hivatal Európai Integrációs, Külgazdasági Kapcsolatok és Turisztikai Főosztályán. Ezzel szintén magamat akartam próbára tenni, elsősorban helyismeretből és persze ukrán nyelvtudásból.

Még pécsi diákként megszületett a második, hamarosan kilencéves fiam is.

− Nem. Sőt, gyerekkoromban mindig azt hajtogattam, hogy nem leszek tanár, angoltanár meg még inkább nem! Fogorvos szerettem volna lenni. Az idő haladtával azonban a gyerek is racionálisabban kezd gondolkodni. Így voltam ezzel én is. Egyszerűen minden elém jött azzal, hogy beindult az angoltanárképzés Beregszászban. Emellett óriási hiány volt angol és földrajz szakos tanárokból. Az „i”-re a szülői ráhatás tette rá a pontot, ugyanis édesanyám angoltanár volt, tehát a segítség helyben volt. Ezen három motiváló tényezőnek köszönhetem azt, hogy már 16 éve tanítok.

− Nehéz kérdés… Az angol miatt felvételiztem. A történelmet vagy a földrajzot kellett hozzá választanom, viszont egyik sem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Mérlegeltem, a földrajz volt a kisebbik rossz. A főiskolán viszont nagyon megszerettem a földrajzot. A tanárok habitusa is „természetközelinek” tűnt számomra, s ez közel állt hozzám. A továbbiakban egyértelművé vált számomra ez a vonal, ugyanis alapvetően reál beállítottságú embernek tartom magam, annak ellenére, hogy nyelvszakos (is) vagyok.

− A múlt év tavaszán az egyik módszertani összejövetelünkön a földrajztanárok beregszászi járási módszertani egyesületének vezetőjévé választottak. Teljesen váratlanul ért. Ebből kifolyólag rendszeresen részt veszek a megyei módszertani üléseken Kárpátalja-szerte. Előzőleg több évig folyamatosan tagja voltam a járási földrajz és angol nyelvi tantárgyi versenyek bizottságának, illetve a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) felkérésére részt vettem a földrajz vizsgaanyagok fordításában is.

− Elsősorban olyan tárgyi tudást, mellyel megállom a helyemet a munkámban, az életben. Ezért örök hálával tartozom egykori tanáraimnak, útmutatóimnak. Ezen túl, úgy érzem, mi, akkori diákok együtt tapostuk ki a főiskola intézményével azt a járatlan ösvényt, melyet mára több százan végigjárhattak. Ezen a hat évig tartó úton tanultam meg, hogy minden helyzetben van megoldás. Ezzel együtt fejlődött a pozitív életszemléletem, és ugyancsak itt tanultam meg kiépíteni magamban az egészséges önbizalmat, amelynek igencsak híján voltam. Azelőtt azt gondoltam, hogy ha valaki egy kárpátaljai kis faluba születik, nem juthat sokra és messze az életben. A főiskolán tapasztaltam meg azt, hogy a világ mindenki előtt nyitva áll minden téren, és azt, hogy nincs lehetetlen.

− Elsődleges szempont, hogy szülőhelyükön, anyanyelvükön tanulhatnak ma már olyan körülmények között, amilyenekről annak idején mi nem is álmodhattunk. Emellett egy olyan „nagy családba” kerülnek be azok a tanulók, akik ezt az intézményt választják, ahol minden „családtag” egyenlő mértékben fontos.