Akikre büszkék lehetünk… Interjú Lődár Andreával
A kitolódott életkori szakaszok ellenére is egyre több hölgyet állít az élet a család és karrier közötti választás dilemmája elé. De vajon feltétlenül szükséges feladni saját magunkat ahhoz, hogy teljes értékű családi életet élhessünk?
Lődár Andrea a Rákóczi-főiskola történelem-földrajz szakán szerzett diplomát. Kipróbálta magát pedagógusként, közben doktori képzésben vett részt, majd a beregszászi főiskola tanulmányi osztályának munkatársaként tevékenykedett. Jelenleg főállású édesanya, ideje nagyrészét gyermekeinek szenteli, de így sem telnek unalmasan a napjai: több ifjúsági program megvalósításában segédkezik, s szabadidejében jövőbeli tervei megvalósítására fókuszál.
– Bemutatkoznál az olvasóknak?
– Lődár Andreának hívnak, 1984-ben születtem a beregszászi járási Makkosjánosiban. Jobban mondva Dnyeprodzerzsinszkban láttam meg a napvilágot, ahol édesanyám épp tanulmányait folytatta, s kéthetes voltam, amikor repülőgéppel hazahoztak Jánosiba. Az elemi osztályokat a helyi középiskolában végeztem, majd felvételt nyertem a Beregszászi Magyar Gimnáziumba, ott érettségiztem. A szüleim biztatására felvételiztem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történelem-földrajz szakpárjára, 2007-ben szereztem specialist szintű diplomát az intézményben.
– Miért pont a beregszászi főiskolát, s ezt a szakpárosítást választottad?
– Meg sem próbáltam élni egyéb lehetőséggel, csak a főiskolára felvételiztem. Mindig is érdekelt a történelem és a földrajz is, s különösen vonzónak tartottam, hogy egyszerre mindkét tantárgyból diplomát szerezhetek.
Még gyermekkoromban, az első történelem órámon hármast kaptam, ami nagyon negatívan érintett, aztán édesapám leült velem, és megtanította hogyan kell tanulni a történelmet, s az első sikerélményem után már nagyon megszerettem a tantárgyat. De ekkor még nem gondoltam volna, hogy történelemből fogok felvételizni a későbbiekben. Földrajzból Kondor Gizike nénihez jártam különórára, ő korábban a főiskolán is tanított. Ő volt az, aki megszerettette velem a második választott tárgyamat.
– Hogyan teltek a főiskolás évek?
– Az első év még a beilleszkedésről szólt, de aztán élményekben gazdag diákélet vette kezdetét. Bekerültem a Hallgatói Önkormányzatba, rengeteg rendezvényen vettünk részt a csoporttársainkkal. Nyolcan voltunk a csoportban, Bocskor Andrea volt a kurátorunk, és igazi baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Azt máig is sajnálom, hogy nem voltam kollégista, de mindig igyekeztem a légkésőbbi busszal hazamenni, hogy részese legyek a diákéletnek. Nagy élményt jelentettek számomra a terepgyakorlatok, melynek során bejártuk fél Ukrajnát.
Az évfolyammunkámat kezdetben Kobály József tanár úrnál írtam, majd Gönczi Andrea tanárnőnél. Az ő indíttatásukra kezdtem el kutatni. Több konferencián részt vettem, melyek kiváló lehetőséget biztosítottak arra, hogy kipróbáljam magam előadóként is. Kezdetben a kárpátaljai görögkatolikusok, majd magyar görögkatolikusok történetét kutattam az illegalitás éveiben. Diplomamunkám tárgyát a kárpátaljai görögkatolikus egyház története képezte Jánosi tükrében. Már itt elkezdett érdekelni az emberek identitástudata, s a figyelmem egyre inkább a néprajz felé terelődött.
– Mi történt a főiskola után?
– A diploma megszerzését követően felvételt nyertem a Debreceni Egyetem Néprajztudományi Doktori Iskolájába, s a doktori képzéssel párhuzamosan tanítottam a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban történelem és földrajz tanárként. Az első év után, főként beutazási nehézségek miatt úgy döntöttem, hogy otthagyom a líceumot, és a Rákóczi-főiskola tanulmányi osztályán álltam munkába. Közben segédtanárként is volt lehetőségem kipróbálni magam az intézményben, egy fél évig ókortörténelemből tartottam gyakorlati órákat. Nagyon örültem a lehetőségnek, ám közben a magánélet némileg „megbolygatta az életemet”, hiszen férjhez mentem, azóta két gyereket szültem, így jelenleg a napjaimat főállású anyukaként töltöm. A férjem görögkatolikus lelkész, a munkájából adódóan kétszer is költöztünk, jelenleg a Nagyszőlősi járásban, Batáron élünk. Érdekes dolgokat produkál az élet, mivel én mindig a biztonságra törekedtem, s a jövőbeli elképzeléseimben csak Jánosi-Beregszász környéke szerepelt. Nagyon szeretem a várost, ezért is furcsa, hogy mégis ilyen vándoréletet élek.
– Mik a terveid?
– Sok mindent szeretnék, de természetesen nem csak tőlem függnek a dolgok. Jó dolog az anyaság, hatalmas sikerélményeket tud okozni, de hiányzik az, hogy valami mással is foglalkozzak. A kutatás terén az abszolutóriumom van meg. A férjem maximálisan támogat és ösztönöz a további kutatásra, de erre természetesen több időt kellene szánnom, amelyet a fiaim miatt még nem minden esetben engedhetek meg magamnak. Továbbá korábban nagyon szerettem tanítani, talán jobban, mint kutatni. Nagyon ösztönzően hat, ha látod azt, hogy a tanulókat érdekli az általad átadott ismeretanyag. Lehetőségeink tehát vannak, a Jóisten eldönti, hogy mi valósul meg a terveimből. Közben a gyerekek mellett sem unatkozom. Rendszeresen segítek a férjemnek különböző kirándulások, ifjúsági rendezvények lebonyolításában.
– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?
– A főiskola segített abban, hogy tudást szerezzek. Rengeteg élménnyel gazdagította az életemet: a rendezvények, a táborozás, a terepgyakorlatok sok felejthetetlen pillanatot ajándékoztak számomra. Ismerősökre, kapcsolathálózatra tettem szert, igaz barátokra találtam. Kiváló tanárok oktattak, a tanítás során is többször elővettem a főiskolás jegyzeteimet, amelyek plusz anyaggal szolgáltak, és nem csak a száraz tényeket közvetítettem a tankönyvekből. A történelemben az volt a jó, hogy megtanítottak keresni, ha nem is tudtunk minden évszámot és csatát emlékezetből, de tudtuk honnan kell elővenni. Anyanyelvemen tanulhattam Beregszász szívében, majd nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy az intézményben dolgozhattam. Fiatalok között mozoghattam, egy kitűnő környezetben, ami különösen fontos, hisz a külső benyomások hatnak rád is, folyamatosan befolyásolják az életedet.
Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma