Akikre büszkék lehetünk… Interjú Molnár Anitával

Molnár Anita művészettörténésznek készült, végül a beregszászi főiskola óvodapedagógia szakán kezdte meg tanulmányait, majd két év után úgy döntött, hogy szakot vált, és az intézmény magyar-történelem szakpárosítását választotta. Jelenleg mindennemű tanulmányát hasznosítani tudja az életében.

– Molnár Anita vagyok, Beregszászhoz közel, Beregújfaluban születtem. Az elemi iskolát is a szülőfalumban végeztem, majd felvételt nyertem a Beregszászi Magyar Gimnáziumba (BMG), ahol 2003 nyarán érettségiztem le. Előttem állt a továbbtanulás, választanom kellett, hogy hová menjek. Nagyon vonzott a művészettörténet, de Magyarországra nem vettek fel, így maradt a főiskola. Akkor ezt még nagy csalódásként éltem meg, hisz elsősorban nem itt akartam továbbtanulni. Később már nagyon örültem, hogy a főiskolát választottam, s így utólag egyáltalán nem bántam már, hogy így alakultak a dolgaim. Kezdetben óvodapedagógia szakon tanultam, a második év befejezése után pedig az új szakpárok egyikét választva, újra felvételiztem. 2005-től magyar-történelem szakpárosításon tanultam tovább, ahol 2010-ben szereztem diplomát. Az óvodapedagógia szakot pedig halasztottam.

– Igen, bár nagyon sokan nem is tudták, hogy szakot szeretnék váltani. Szerettem az óvodapedagógiát, de a magyar-történelem szakpárosítással némileg kárpótolhattam magam azért, hogy annak idején nem sikerült művészettörténetet tanulnom.

– Amikor érettségiztem a gimnáziumban, a választott idegen nyelvű tárgyam a német volt. Az egyik osztálytársam, aki angolra felvételizett az Ungvári Nemzeti Egyetemre, próbált rábeszélni, hogy németre jelentkezzek. Valamilyen szinten vonzott a lehetőség, de tartottam Ungvártól. Beregszász jóval közelebb volt, biztonságban éreztem magam, s amikor kiderült, hogy jó átlaggal annak ellenére lehetek kollégista, hogy közel lakom, már semmi pénzért nem akartam máshová menni. A főiskolás évek alatt pedig részképzéseken is részt vehettem. Kétszer voltam az ELTE-n vendégdiák, ami által még teljesebb lett a képem az életről, hiszen itthonról is világot láthattunk, s a részképzések alkalmával olyan ablakok nyíltak meg előttünk, amelyek addig talán zárva voltak. Itt láthattuk azt is, hogy nem különbözik a főiskola oktatási színvonala egy budapesti egyetemétől, nem éreztük magunkat kevesebbet tudónak, ami egy belső, lelki megnyugvást biztosított, önbizalmat adott. Biztossá válhatott az, amit esetleg korábban csak sejtettünk – a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola hallgatói egy elit egyetemen is megállják a helyüket.

– Mindig kellemes légkör uralkodott a főiskolán, főként kezdetben volt családias a hangulat, amikor még jóval kevesebb hallgatója volt az intézménynek. A magyar szakon különlegesen jó évfolyam gyűlt össze, s nyilván mindenki ugyanezt mondja el a saját évfolyamáról, de ez így van rendjén. A tanárokat pedig nem kell külön kiemelni. Az életnek olyan területén tudtak tanítani minket a szakmán kívül, aminek a mai napig hasznát vehetjük, nekem nagyon sokat adtak az itt eltöltött évek.

Kollégista éveim alatt igyekeztem aktív diákéletet élni, ennek része volt az is, hogy a Kölcsey Ferenc Szakkollégium Hallgatói Önkormányzatának alapítója, majd elnöke lettem.

Tanulmányaim közben megkezdtem úgymond a tudományos életemet is: jelentkeztem a Zrínyi Ilona Kárpátaljai Magyar Szakkollégiumba. Felkértem Csernicskó Istvánt vezetőtanáromnak, aki akkor is, s azóta is figyelemmel kíséri tudományos munkámat. A későbbiekben ez is jelentős szerepet játszott abban, hogy magasabb fokozaton is folytassam tanulmányaimat. Szakkollégiumi tagságom alatt előadója lehettem a XXIX. Országos Tudományos Diákköri Konferenciának Szegeden, ahol a zsűri harmadik helyezéssel értékelte munkámat.

– Felvételt nyertem a Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Nyelvtudományi Doktori Iskolájába, ahol magyar nyelvészetet hallgattam. Most szeptemberben abszolváltam a képzést, s ha minden jól megy, akkor novemberben talán már a doktori szigorlaton is túl leszek.

Igazából ennyi történt velem. Jelenleg az óvodapedagógiai tanulmányaimnak is nagy hasznát veszem, mivel a doktori iskolával párhuzamosan a szülőfalum óvodájában álltam munkába, az egyik volt csoporttársamat helyettesítem, aki szülési szabadságát tölti. Valójában tehát minden eddigi tanulmányomat felhasználom valamilyen szinten.

– Amikor felvételiztem a doktori iskolába, a kárpátaljai magyar beszélőközösség nyelvhasználatát vizsgáltam a különböző nyelvhasználati színtereken, illetve még a doktori képzés előtt, az említett Zrínyi Ilona Szakkollégiumban, később pedig a budapesti Márton Áron Szakkollégiumban is ez volt a témám. De mivel óvónőként kezdtem el dolgozni, adta magát a lehetőség a váltásra, így a doktori iskolában már Az óvodai tannyelvválasztás Kárpátalján témájával kezdtem el foglalkozni a társasnyelvészet szintjén. Gyakorló óvónőként és szociolingvistaként új, még feldolgozatlan témát láttam ebben, s ötvözni tudtam a két tudományágat, ezáltal valami újat tudtam adni a nyelvtudománynak, illetve a tanároknak is, akik annyit foglalkoztak velem.

– Mindig nagyon szerettem a magyar nyelvet, s egyszer, még óvodapedagógia szakon, kellett írnunk egy dolgozatot, amely egyben beugró volt a vizsgához. Ugyanezen a napon beszámolónk volt Braun László tanár úrral Ukrajna történetéből, s én úgy döntöttem, hogy inkább ez utóbbira koncentrálok, mert tudok annyit magyar nyelvből, hogy megírjam a dolgozatot. A dolgozatírás közben több csoporttársam is a segítségemet kérte, s addig-addig telt az idő, míg végül nem érkeztem befejezni a saját dolgozatomat, amely ezáltal elégtelen lett, és automatikus buktát jelentett a magyar nyelv vizsgán. Ezután már hiába sikerült a történelem beszámolóm, teljesen kiborított a tény, hogy úgy kell pótvizsgáznom Csernicskó Istvánnál és Karmacsi Zoltánnál, hogy azt hiszik, nem tudtam eléggé a tananyagot. Nagyon bosszantó volt, hogy a BMG-ben érettségiztem, és meg kellett buknom magyar nyelvből. Ezután úgy megtanultam a vizsgatételeket, hogy a mai napig is el tudom mondani azokat, például a jel és a jelölt közötti viszonyt. Szóval ez igen meghatározó élmény volt számomra, de ebből is rengeteget tanultam, s a mai napig hasznosítani tudom.

– Most elsősorban a szigorlatra és a disszertációírásra koncentrálok. Jó lecke és tanulság volt számomra, hogy szülőföldemen maradtam, bár kezdetben nem így terveztem a jövőmet, magyarázatként szolgált ez arra, hogy nekem itt van helyem és itt kell érvényesülnöm, tehát a majdani fokozatomat is szeretném e térség hasznára fordítani. Ahogyan azt a szociolingvisztika atyja, Labov fogalmazta meg a tudós (egyik) társadalmi felelősségeként. A Momentum Doctorandus kárpátaljai doktorandusz szervezet munkájában is szerepet vállalok. Korábban az Ellenőrző Bizottság egyik tagja voltam, a legutóbbi közgyűlés (2013 júniusában) pedig a Társadalomtudományi Szekció koordinátorává választott. Jelenleg a következő év felvételi tájékoztatóját készítjük elő, az erre vonatkozó pályázatot is sikerült elkészítenünk.

– Világlátást kaptam a főiskolától, melyet teljesen magaménak érzek. Egy olyan szemüveget, amely a tudományos és a mindennapi életben is hasznosítható. Bár a gimnáziumban is nagyon jól éreztem magam, a főiskolán formálódott a személyiségem olyanná, amilyen ma lett. S hogy a főiskola mennyire lehet büszke rám, akár egy ilyen rovat erejéig, azt illetékesebbek döntsék el, én biztosan büszke vagyok rá, hogy a hallgatója lehettem.

– Szerintem azért, mert ezzel egy diák nemcsak egy felsőoktatási intézményt választ, hanem egy helyet, ahol otthon érezheti magát, miközben felsőfokú tanulmányait végzi. S amennyiben az adott tanuló engedi, nyitott rá, nemcsak szakmai képességei fejlődhetnek, hanem egy olyan „anyag” formálódhat belőle, amelyből a mai világban bárhol munkaerő, illetve a mai követelményekkel kompatibilis személy válhat. Az itt lévő diákélet, és az immáron Beregszász főtere díszének számító épületben való tanulás szintén vonzó tényező lehet a most választás előtt álló fiatalok számára, melyet tapasztalataim alapján én csak támogatni tudok.