Akikre büszkék lehetünk… Interjú Togyeriska Erikával
Az életünk folyamatos döntések sorozatából áll, s bár nem irányíthatunk mindent, azt el tudjuk dönteni, hogy fejethajtunk-e a többség akarata előtt és beállunk a sorba, vagy esetleg kiállunk a saját elveink mellett, s az élet minden területén megpróbálunk lehetőségeinkhez mérten leginkább helytállni.
– Bemutatkoznál az olvasóknak?
– Togyeriska Erika vagyok, Beregszászban születtem 1984 szeptember 14-én. Szülőházam, melyben napjainkban is élek, később nagy szerepet játszott a további tanulmányaim és kutatásom során is. Elemi iskolai tanulmányaimat a Beregszászi 4. sz. iskolában végeztem, majd tudomást szereztem arról, hogy magyar gimnázium is működik a városban, és elhatároztam, hogy én is gimnazista leszek. A szüleim csodálkoztak, hogy honnan az ötlet, de természetesen kezdettől fogva támogattak. A gimnáziumi évek családias légkörben teltek, több lehetőség nyílt meg előttünk, mintha egy átlagos iskolában tanultunk volna, viszont amikor hatodikos gimnazista lettem, újabb döntés született meg bennem. Hallottam a beregszászi főiskoláról, s mivel nem szerettem volna Magyarországon továbbtanulni – így viszont nem volt értelme még egy évet a gimnáziumban maradni, hiszen leérettségizhettem egy évvel korábban, és megkezdhetem a főiskolai tanulmányaimat –, ezért jelentkeztem a Rákóczi-főiskolára. A döntésem megvalósítása érdekében a 8-as sz. iskolában érettségiztem le, közben készültem a főiskolai felvételire, és a gimnáziumban párhuzamosan befejeztem egy ECDL-képzést.
– Milyen szakra jelentkeztél?
– Angol-történelem szakra. A felvételin hatalmas volt a szűrés és a verseny, több mint ötvenen jelentkeztünk, ám csak 13 szabad hely volt. Nagyon jó kis csapat alakult ki az évek folyamán, mi még specialist szintű diplomát kaptuk mindkét szakirányból, amely széleskörű lehetőségeket biztosított számunkra. Később ez a szakpárosítás is hozzájárult ahhoz, hogy Debrecent választottam PhD-tanulmányaim helyszínéül.
– Hogyan teltek a főiskolás évek?
– Az összetartozás és a családias hangulat nagyon sokat jelentett számomra, főként hogy történt egy negatív esemény az életemben, 2003-ban elveszítettem az édesanyámat. Egy másodikos főiskolai hallgató számára ez egy hatalmas megrázkódtatás, ha nem lettek volna a csoporttársaim és barátaim, akik mellettem álltak, és a tanárok, akik úgyszintén támogattak és a tanulás felé sodortak, akkor nem tudom, hogy hol tartanék most. Huszti Ilona volt angolból a témavezetőm, rengeteget köszönhetek neki. Az ő motiválására vettem részt konferenciákon és jelentettem meg publikációkat. Ő tartotta bennem a lelket és próbált útbaigazítani, s ő indította el a kutatómunkámat, igaz még angolból, de úgy gondolom, hogy a kutatás lényege egy tőből fakad.
Ezután ketten maradtunk édesapámmal, mondhatni kitűnő tanulónak számítottam, az igyekezet nem maradt el. Fontos volt, hogy bizonyítsak, nem csak magamnak, de édesapámnak is, hogy meg tudom állni a helyemet.
– Milyen témában kezdtél el kutatni?
– Kutatási témám a zsidóság története, erre utaltam fentebb a lakóhelyemmel kapcsolatban, amely a Rozsoskert utcában van, amely anno a zsidóság központjának számított, egy zsidó utca volt. Már kiskorom óta sokat beszélgettem Gyuszi bácsival (Richter Gyula – a szerk.), akit mindenki ismer a városban. Ő a zsidóság kitartó és megmaradt városlakója, akihez bárki fordulhatott kérdésekkel, mindenkinek szívesen a rendelkezésére állt. Ő volt az, aki felkeltette érdeklődésemet a témával kapcsolatban. Míg korábban szinte csak zsidók éltek az utcában, mára már igencsak megcsappant a hitfelekezet, s érdekelt, hogy mi történt velük, hová kerültek. Kutatásaim során mindkét szakomnak nagy hasznát vettem, mivel a kutatási területem történelmi témájú, de szinte minden vele kapcsolatos anyag angolul jelenik meg: publikációk, konferenciák, de ez sem okozott nehézséget számomra. Debrecenbe is mindkét szakra sikeresen felvételiztem, de nem volt azonnal egyértelmű számomra, hogy melyiket válasszam. Ahogy a témavezetőimmel elbeszélgettem, a történelem volt az, amely mellett döntöttem, így egy olyan témát kutathatok, amellyel korábban Kárpátalján még senki nem foglalkozott.
– A főiskola után azonnal Debrecen következett?
– A diploma megszerzését követően nem kezdtem rögtön a doktori tanulmányaimba, mivel állást kaptam az egykori gimnáziumomban angol tanárként. Nagy örömmel töltött el a lehetőség, hogy pedagógusként térhetek vissza az iskolába, s az angol szakom is érvényesülhet. Kezdetben 27 órát kaptam, ami rengeteg munkával járt, hatalmas volt a megterhelés, de legalább rögtön belerázódtam a tanításba. Ez nem jelentett különösebb nehézséget, mert korábban három hónapig voltam itt gyakorlaton Híres Emőkénél, s az ő csoportjait kaptam meg, amikor férjhez ment. Ismertem a gyerekeket és a tananyagot.
A második évben már kevesebb órát vállaltam, így volt egy szabadnapom, és a tanítással párhuzamosan elkezdhettem a PhD-tanulmányaimat is.
– Mi történt ezután?
–2010 júniusának elején megszereztem az abszolutóriumot, majd ugyanennek a hónapnak a végén történt a második tragédia az életemben, amikor édesapámat is elveszítettem. Ekkor nyolchónapos terhes voltam. Lényegében a kisfiam születése volt az, ami elterelte a figyelmemet erről a traumáról. Szerencsére vannak barátaim, a gyönyörű kisfiam és a szerető férjem, akiknek nagyon sokat köszönhetek, ők azok, akik tartják bennem a lelket, és motivációt is jelentenek számomra, hisz általuk van miért, kiért élnem.
2012-ben felkeresett Vays József beregszászi származású, jelenleg Amerikában élő üzletember, aki felkarolta a helyi zsidóságot, s az ő gondolatában fogalmazódott meg a Shalom Alapítvány, amely fontosnak tartja a helyi zsidóság kultúrájának ápolását, emlékeiknek fenntartását. Szüksége volt egy történészre, aki tisztában van a kárpátaljai zsidóság történetével, s akinek jól megy az angol is, hogy menedzselni tudja az alapítványt. Így mellékállásban az alapítvány általános menedzsere lettem.
– Mit takar ez a munkakör?
– Az alapítvány létre akar hozni egy múzeumot, mely egyben látogatói központ is lenne. Jövőre, a holokauszt 70. évfordulója kapcsán szeretnénk megnyitni azt a zsinagóga második szintjén. Az alapítvány segítségével jobban tudok foglalkozni a kutatásommal is, hiszen a zsinagógában számos feldolgozásra váró dokumentum található, amely a disszertációmhoz hatalmas kutatási területet biztosít. Számos olyan személlyel találkozom, aki Beregszászból került ki Ausztriába, Amerikába vagy a világ más pontjára, s az ő élettörténetük szintén hozzájárul munkám megírásához, valamint átfogóbb képet nyújt az adott korról.
A múzeumot folyamatos megújulás jellemzi majd egy állandó kiállítási résszel, ahol dokumentumok, képek, tárgyak kerülnek kiállításra, valamint lesz egy interaktív rész is, ahol a látogatók saját maguk dönthetik el, hogy mit szeretnének látni.
A főiskola együttműködésével egy felhívást szeretnénk hamarosan közzétenni, amelyben egy gyűjtést szervezünk, ahol zsidó szimbolikával rendelkező tárgyakat, képeket szeretnénk felvásárolni, esetleg kiállításra kölcsön kérni. Olyan tárgyakat, amelyek a tulajdonosuk számára talán nem mondanak sokat, de a közösség körében nagy jelentőséggel bírnak.
– Mit köszönhetsz a főiskolának?
– Elsősorban barátokat és egy olyan családias légkört, amely útmutatást adott. Az egész életünket befolyásolja az, hogy hol és kikkel tanulunk együtt. A csoporttársaimmal napjainkban is tartom a kapcsolatot. A férjem szintén a főiskolához kötődik, itt tanít kihelyezett tagozaton.
A főiskola egy alapot adott számomra, mellyel meg tudom állni a helyemet tanárként, kutatóként és az alapítványnál is általános menedzserként. Célokat kaptam itt, okot arra, hogy legyen miért küzdeni, s érvényesülni tudjak. Az intézmény falai között jöttem rá arra, hogy mindent el lehet érni, ha van elég akaratunk és kitartásunk hozzá, s ha valóban azzal foglalkozunk, amit szeretnénk csinálni.
Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma