Levél annak, aki meg akarja érteni a fiatalokat
Kedves olvasó!
Sokáig gondolkodtam azon, hogyan magyarázhatnám el egyszerűen, miért vagyunk folyamatosan leterhelve. Mi az, ami elveszi minden energiánkat. Miért nem elég se hat, se kilenc, se tizenkét óra alvás. Miért nem vagyunk lelkesebbek, ha lehetőségünk van valami újba belevágni. Miért akarunk sokszor egyedül lenni. S miért vagyunk egyre inkább elutasítóak.
Azt hiszem, a húszas éveinket bátran felcímkézhetjük a ’változások időszaka’ kifejezéssel. Napról napra változik a helyzetünk. Valaki egyetemre megy, valaki dolgozni kezd. Valaki elköltözik családjától, valaki házasságot köt. Valaki magabiztosan halad tervei útvonalán, valaki az ismeretlen homályában tapogatózik körbe. Sok teher nyomja a vállunkat, s még annál is több elvárás.
Rengeteget panaszkodunk. Fáj mindenünk, nincs kedvünk semmihez. Közben mégis megvan a magunk dolga, amit elvégzünk. Elfoglaltak vagyunk. Mindegy, hogy munkával, tanulással, a tehetetlenségünkkel vagy éppen a semmittevés okozta szenvedéssel. Fáradtak vagyunk, a létezéshez sincs elég erőnk.
Kérdéseink vannak. Helyes úton járunk? Elégedettek vagyunk a jelenlegi életünkkel? Mit akarunk a továbbiakban? Mit kezdjünk az életünkkel? Sokszor nem is tudjuk, mit akarunk. Persze ott vannak az ismerőseink, a szeretteink, akik tanácsokkal látnak el minket. Próbálják helyettünk is eldönteni, mi lenne nekünk a legjobb.
Hálásnak kellene lennünk, hiszen segíteni akarnak nekünk. De nem tudunk azok lenni. Számunkra ez csak kéretlen vélemény. Beleavatkozás a magánéletünkbe. Valami olyasmi, ami frusztrál és dühít. Nem szeretjük, ha kérés nélkül akarnak segíteni rajtunk. A magunk módján akarjuk megoldani a problémáinkat. Még ha egyelőre ismeretlen is ez a mód vagy éppen hibás, vagy másoknak nem tetsző.
Szeretünk a saját döntéseink áldozata lenni. Szembeszállni mások véleményével, fejjel nekimenni a falnak. Mások nyilván a legjobbat akarják, ezért közlik velünk, hogy szerintük cselekedhetnénk másképp is. Azonban nem fogunk rájuk hallgatni továbbra sem.
Bizonyára igazuk lesz. Rossz döntéseket hozunk, pofára esünk, de tanulunk belőle. Felállunk, és aztán másképp cselekszünk. De fontos számunkra, hogy a magunk hibáján tanulhassunk. Vagy úgy eleve lehetőségünk legyen hibázni. Önálló döntésekre vágyunk akkor is, ha ez azt jelenti, folyamatosan zsákutcába jutunk.
Nem pimaszkodni akarunk, nem feleselni, s még csak szembeszállni se. Egyszerűen annyit szeretnénk, hogy hagyják, hogy a magunk útját járhassuk, mint annak idején ők is tették. S ha végre benőtt a fejünk lágya, s elegünk lesz a saját döntéseinkből – vagy éppen a hibák halmozásából –, tanácsért fogunk fordulni azokhoz, akiket azelőtt leráztunk.
Ezért minden segíteni vágyó önzetlen embertársunkat arra kérjük, legyen türelmes huszonéves, makacs, önfejű gyermekével, rokonával, barátjával, ismerősével. Higgyék el, kifizetődő lesz: ha kitomboltuk magunkat, előkerülünk, hogy elfogadjuk a segítő kezet, s bocsánatot kérve mérlegeljük a felkínált tanácsokat.
Így hát előre is köszönjük a türelmet, mellyel felénk fordulnak, s tűrik igencsak makacs és idegesítő viselkedésünket és megnyilvánulásainkat. Igyekszünk minél rövidebbre fogni.
(Nyitókép: illusztráció)
Orbán Viktória