Kárpátalja anno: a macsolai Fritsche kastély és tanya

Nemrég egy régi, az 1920-as években készített képeslapot hozott be a Bendász István Görögkatolikus Könyvtár és Levéltárba a tiszacsomai Bakancsos László. A felvétel hátulján az alábbi feliart állt: Hedze-puszta, Macsola, Fritsche kastély.

A macsolai tanya és a kastély tulajdonosáról némi információval is szolgált Bakancsos László. Elmondása szerint az egykori birtokosnak, Fritsche Artúrnak (több forrásban Fricse) két felesége és négy gyermeke volt. Az első feleségétől, Babettől születtek Kornél és Artúr nevű fiai, a második feleségétől, Katalintól pedig lányai, Babett és Katalin.

Régi újságokban, valamint könyvekben keresgélve újabb információkra bukkantam a családról és a tanyáról. Ezek alapján nagyjából be tudjuk határolni, hogy a tanya Macsola és Tiszacsoma között, Hunyaditól délre helyezkedett el.

Már Lehoczky Tivadar is megemlíti a pusztát 1881-ben a Beregvármegye monographiája III. kötetében: „A csomai határbeli puszta Hedze néven ismertetik s az később Bay Györgyre szállt, ki Kajdi Lajos leányát, Máriát, birta feleségül. Ettől s illetőleg gyermekeitől szerzék a pusztát, mintegy ezer hold fennálló tölgyerdőt hatvanezer forintért, Gottesmann Adolf és Miklós, kiktől azt 1875. János flandriai gróf és koburg-gothai herczeg megvette. A Hedze puszta 1874. junius 29-én a bérlők gondatlanságából nagy tűzvészt szenvedett s jelenleg Gottesmann Jenő (Miklós fia) bérli. Birnak még: Bekk Mártonné, a község, Balogh Ignácz, Tóth Mihály, György János sat. A környékét még nem rég elboritó rengeteg tölgyerdők lassan ritkulni kezdettek, főleg az ötvenes években, midőn a százados tölgyfák jövedelmező kereskedési czikké kezdettek válni s azok helyén szántóföldek keletkeztek. A helység pusztatelkeire még a század elején a Kajdi-család telepitett orosz jobbágyokat, kik a beregszászi g. k. anyaegyházhoz tartoznak s itt fatemplommal birnak.”

A Hedze puszta 1896-ban árverés alá került: „Hedze, Beregmegye egyik legjobb birtoka, mintegy 1800 magyar hold, 20 percnyire Beregszász városától, f. év december hó 30-án délelőtt 10 órakor kerül árverésre a beregszászi kir. törvényszék telekkönyvi helyiségében.” (Budapesti Hirlap, 1896. december 25.)

Talán ekkor jutott Fritsche Artúr tulajdonába, mert a következő évtizedekben az ő neve szerepel a birtokkal kapcsolatos írásokban. Az újságok gyakran beszámoltak méneséről, az 57 hektáros dohányültetvényéről, szeszgyáráról, szőlészetéről és borászatáról.

Sebestyén Zsolt a 2003-ban megjelent Tíz település helynevei a kárpátaljai Beregvidékről című munkájában írja a Hedze-pusztáról: „Fricse nevű nagybirtokos földje volt a század első felében a Hedze pusztán. Tanya is állt itt, amit néhány éve lebontottak.” Szintén ő írja: „Nagy puszta Hunyaditól délre. A század első felében Fricse nevű birtokosé volt.”

Arról is beszámol, hogy egykor ruszin telepesek laktak a tanyán, akiket később a Macsola felé vezető Borkanyuk utcába költöztettek át.

A csehszlovák időszakban is telepítettek a pusztára lakosokat, úgy, hogy a korábbi tulajdonostól, Fritsche Artúrtól elvették a pusztát, s azt szétosztották az új lakók között. Az Uj Közlöny 1926. július 21-i száma így számolt be erről A földreform keresztülvitele címmel: „Az országos földhivatal ruszinszkói kirendeltsége elhatározta a Hedze pusztán levő Fricse Arthur tulajdonát képező Hunyadi-tanya felosztását. A 408 katasztrális holdat 28 ruszin között osztják fel, akiket Huszt, Ökörmező, Feketepatak és Volovoje környékéről telepítenek erre a vidékre.”

Mindezt megerősíti az Erdélyi Magyarság folyóirat 2005 januári számában megjelent Cseh kolonizáció Kárpátalján című írás: „A Beregszásztól délnyugatra fekvő Tiszacsoma faluhoz tartozó Hedze-pusztán (Gedzepuszta, Zeprenacsa) huszonöt telepesnek 450 kát. hold földet juttattak.”

Szepesi Attila Szerelmes földrajz című történetében szerepel az elszegényedett Fritsche Artúr: „Artúr papa, Fritsche Artúr hajdan idők lovagja olyan volt, mint egy kiszáradt kóró. Csokornyakkendős Don Quijote. Úgy tudom, Stampf dédapám barátja volt, ám a futó idő elfeledkezett róla. Túlélt mindenkit, daliás időket és hadakat, túlélte önmagát is. Kopott választékossága, raccsolása komikus volt és szánandó, akárcsak kétes tisztaságú inge, kifakult felöltője. »Éhezik a szerencsétlen – mondta keresztanyám – pedig láttad volna, fijjacskám, micsoda dúsgazdag ember volt valaha! A Bakta melletti Hedzepusztán földbirtokai, ménesei voltak. Mára semmije sem maradt! És a szemei valósággal kopognak az éhségtől.« Igaz, ami igaz, Artúr papa, aki semmit sem értett a világból, valósággal falt. Keresztanyám pedig titokban leporolta a felöltőjét, felvarrt hiányzó gombja helyére egy »hasonlót«, a zsebeit pedig jó falatokkal tömte ki. A belső zsebébe meg odacsempészett egy kis zsebpénzt. Néhány forintot. Mert Fritsche papának nem volt nyugdíja sem. A nyomorúságos lakáshoz, ahol tengődött valahol a város végén, tartozott egy kis kert, itt termesztett paprikát-paradicsomot. Időnként eladott egy-két kilót a piacon. Erre büszke volt: »Képzelje, kedves Anett, csináltam paradicsomból egy kis pénzecskét, és megittam egy pikoló sört…!«”

A Hedze-pusztát 1938-ban is említik, amikor az I. bécsi döntést követően megindultak a magyar csapatok, hogy visszafoglalják az elcsatolt területeket a csehszlovák hatalomtól. A csehek és a magyarok közötti összecsapás egyik helyszíne volt a puszta. Mester Kálmán 1940-ben kiadott A felvidéki szabadságharc története című munkájában olvashatunk erről: „A sokat említett tarpai rés északi oldalában fekszik Hedze puszta. Kováts Tivadar pontosan dolgozó hírszerzése megállapította, hogy a puszta körül sok olyan, a derceni csatából és a salánki tragédiából menekülő önkéntes rejtőzik, kik az általuk ismert uton, az átkelési hely irányában gondolták a hazajutást. Ennek akadálya a Hedze pusztán befészkelődött cseh őrség volt, mely naphosszat, a magyar határőrök szeme láttára vadászott a menekülőkre. Sajnos, több esetben sikerrel. A hedzepusztai cseh őrség kiemelése tehát elsőrendű bajtársi kötelesség volt. A csoportparancsnok Czeglédy Lajos szakaszát szemelte ki e feladatra. A 23-án este megindított vállalkozás – sajnos – nem járt eredménnyel. A csehek, – okulva eddigi súlyos vereségeiken – éjjelre elhagyták fedezékeiket és Nagybakta majorba vonultak, hol egy tüzérüteggel megerősített zászlóaljuk védelme alatt húzódtak meg éjszakára. A vállalkozó szakasz végigkutatta az elhagyott cseh fedezékeket, de nem talált bennük senkit. Sikerült azonban több menekülőt átmenteni a határvonalon. A célt tehát elérték.”

Az 1960-as években még egyszer hallunk a tanyáról. A Vörös Zászló újság 1960. július 23-i számában olvashatjuk Nagy Sándor írását Testvérek vagyunk címmel: „Még abban az időben történt, amikor területünk a burzsoá Csehszlovák Köztársasághoz tartozott. Az állam Fritsche földbirtokostól egy bizonyos földterületet vásárolt és oda a Verhovináról nincsteleneket telepitett. Nagyon nehéz volt akkor az élet a Verhovinán. – Rosszabb sorsunk ettől már úgy sem lehet – gondolták magukban ezek a szegény emberek és a jobb életviszonyok reményében a Macsola közelében lévő Hunyadi-tanyára települtek. Életük azonban lényegében nem változott. Sokat dolgoztak, fáradoztak. Munkájuknak mégis kevés eredménye volt. A földvásárlásra kapott kölcsönöket is alig tudták visszafizetni. Az urak, a kulákok és a papok mindent elkövettek, hogy Macsola magyar és a tanya ukrán nemzetiségű lakosait egymásra uszítsák. Ez azonban nem sikerült nekik. A falu és a tanya lakosai már a múltban is barátságban éltek. Barátságuk alapját a kizsákmányoló rendszer elleni közös harc képezte. A tanyasiak, elsősorban pedig Szeljancsin János kapcsolatot tartottak Mandzák Pál, Nagy József, Vég István, Nagy Miklós kommunista szegényparasztokkal és cselédekkel, együtt harcoltak a közös ellenség, a földesurak ellen. Jómódban, boldogan élnek most Macsola lakosai. Soha nem felejtik el azt a napot, amikor a Szovjet Hadsereg felszabadította őket a fasiszta iga alól. A felszabadítók között ott volt Szeljancsin János négy fia, akik a Vörös Hadsereg soraiban szolgáltak. A szovjet rendszer éveiben még jobban erősödött a falu magyar és a tanya ukrán lakosainak barátsága. 1950 szeptembere óta egy nagy kolhozcsaládban dolgozva, együtt építik a kommunizmust. Az ukránok és a magyarok testvérekké lettek. Az ukrán Popovics János a magyar Horvát Magdát vette el feleségül. Kondrics Iván felesége szintén magyar lány. Pavlik Róbert, Haszinec Iván és Balega Jurij volt tanyasi lakosok a faluban építkeztek. Egyetértésben, szeretetben élnek magyar szomszédaikkal. Öröm nézni a falu és a tanya fiataljait. Szabadidejüket gyakran töltik együtt. Ilyenkor vidáman csendülnek fel ajkaikról a szebbnél szebb magyar, orosz, ukrán dalok. Barátságban él a falu a tanya. Barátságban élnek az ukránok és a magyarok, mint ahogy megbonthatatlan örök barátságban élnek szeretett Hazánk összes népei.”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma