Kárpátalja anno: híres Zoltánok

Szerző: | 2021.03.08., 14:30 | Kárpátalja anno

Felső sor balról jobbra: Brenyó Zoltán, Kesztner Zoltán, Soltész Zoltán. Alsó sor balról jobbra: Dobránszky Zoltán, Micska Zoltán, Csomár Zoltán.

A nemzetközi nőnap méltatása mellett ne felejtkezzünk el a Zoltánokról sem, akiket szintén március 8-án ünneplünk. Nevük jelentése: uralkodó, fejedelem. A magyar történelemben számos Zoltánt ismerünk, akik emelték nemzetünk hírnevét. Gondoljunk akár Kodály Zoltán zeneszerzőre vagy Kocsis Zoltán zongoraművészre, Latinovits Zoltán színművészre, Meszlényi Zoltán vértanú püspökre, Zelk Zoltán költőre.

Kárpátalja sem fukarkodik a Zoltán nevű hírességekben.

Soltész Zoltán (1909–1990) festőművész.

1909. június 21-én született az Ung vármegyei Kapás (Priekopa) községben. 1932-ben diplomát szerzett az ungvári művészeti iskolában. 1933-ban az Ung-parti város görögkatolikus szemináriumát is elvégezte. A Nagybereznai járásban, Uzsok községben látta el papi teendőit, emellett festett. Mestereinek Erdélyi Bélát és Boksay Józsefet tartotta. Elsősorban tájképek festésével foglalkozott, egyik kedvenc helye az Ung völgyében található fenyvesvölgyi (Sztavna) művésztelep volt. Első önálló kiállítása 1933-ban nyílt meg Ungváron. 1945-től állandó résztvevője volt az országos kiállításoknak. 1946-ban felvételt nyert az Ukrajnai Képzőművészek Szövetségébe. 1961-ben Kijevben állították ki a festményeit. 1975-ben elnyerte az Ukrajna érdemes művésze címet. 1988-ban Glück Gábor festőművésszel nyílt közös kiállítása Budapesten. Két évvel később, 1990-ben hunyt el Ungváron. Művei Ukrajna, Oroszország, Japán, Kanada, Szlovákia, Csehország, Magyarország, Románia, Lengyelország, Németország, Hollandia számos múzeumában, valamint magángyűjtőknél találhatóak meg. Festőművészi hivatását fia, Soltész István is követte.

Fekésházy Zoltán (1881–1945) alispán. 1881-ben született az Ung vármegyei Botfalván. Miután elvégezte a jogi kart, 1901–1902 között Szerednyén volt segédjegyző. 1901-től 1906-ig a 66. gyalogezred önkéntese volt. 1908-tól közigazgatási gyakornokként tevékenykedett Ungváron, majd ugyanott aljegyző volt 1909. december 3-ig. 1910. január 1-től helyettes szolgabíró, 1917-től főszolgabíró Szobráncon. Közreműködött Bosznia és Hercegovina annektálásában. Az első világháborúban polgári biztosként részt vett a takcsányi harcokban, amiért Kisezüst Vitézségi Éremmel tüntették ki. 1920-ban lépett be az Egyesült Magyar Pártba. A cseh megszállás alatt a hazafias mozgalmak irányítója és vezetője volt a megyében. Elérte, hogy Beregszászban sem Masaryk, sem Benes köztársasági elnök nem lett a város díszpolgára. Bereg vármegye alispánjává nevezték ki Kárpátalja Magyarországhoz való visszacsatolása után. Sokat tett a háború okozta ínség enyhítése érdekében, a hadiözvegyek, hadiárvák, a fronton harcoló katonák családtagjainak megsegítésében. Minden lehetséges eszközzel igyekezett enyhíteni a fajvédő törvények hatását. 1942-ben nyugdíjba ment. Nem látta értelmét annak, hogy 1944-ben elhagyja Beregszászt. Úgy vélte, nincs ellensége a városban. Csalódnia kellett. 1945 tavaszán letartóztatták, koholt vádak alapján hadbíróság elé állították. Egy rabtársa szerint valahol Lemberg közelében, az elítélteket szállító vonaton halt meg, sírhelye máig ismeretlen.

Brenyó Zoltán (1929–2016) magyar, ukrán és szovjet labdarúgócsatár és -edző. A megyei ifjúsági válogatott csapatok közötti ukrán bajnokság kétszeres győztese (1947, 1948), a szovjet első osztályú bajnokság bronzérmese (1953), a szovjet kupasorozat negyeddöntőse (1953) és kétszeres nyolcaddöntőse (1950, 1954), a „Szovjetunió sportmestere”’ cím birtokosa (1953). Huszton született 1929-ben. 1934-ben családjával együtt Ungvárra költözött, s az elemi és általános iskolai tanulmányait is ott folytatta. Számos iskolatársához hasonlóan már akkor megmutatkozott a labdarúgás iránti vonzalma. Pályafutását a magyar NB II-ben 1939–1944 között szereplő Ungvári AC (UAC) ifjúsági csapatában kezdte. Az UAC az 1943/1944-es szezonban megnyerte az NB II Keleti csoportját, s így feljutott az NB I-be. Az 1944 augusztusában rajtoló bajnokság első fordulójában rögtön elmaradt a meccse, mert ellenfele, az újvidéki csapat az Ungvárt ért bombatámadás miatt hazautazott. Az UAC így a Ferencváros otthonában játszotta első NB I-es mérkőzését (5:0-ra kikapott), majd 5:2-re veszített a Salgótarjáni BTC vendégeként, aztán a 4. fordulóban hazai pályán 3:1-es vereséget szenvedett a Szentlőrinci AC-től. A II. világháborút követően Brenyó az újonnan szervezett ukrán másodosztályú klub, a Szpartak Uzsgorod ificsapatába került. Azokban az években többször meghívták Kárpátalja ifjúsági labdarúgó-válogatottjába, amely részvételével kétszer is megnyerte a megyei válogatott-csapatok közötti ukrán bajnokságot. 1949-ben egy sztálingrádi tornán játékára felfigyeltek a helyi Torpedo edzői és meghívták a csapatukba, amely 1950-ben bekerült a szovjet első osztályú bajnokságba. Három évvel később, az akkoriban éppen a Torpedo Moszkva csapatot irányító híres szovjet edzőtől Viktor Maszlovtól kapott meghívást, amelyet el is fogadott, és új csapatával már 1953-ban bronzérmes lett az országos bajnokságban, s eljutott a szovjet kupatorna negyeddöntőjéig. Az elért eredményekért őt és néhány csapattársát kitüntették a „Szovjetunió sportmestere” címmel. Később átigazolt az ukrán kupagyőztes Kolhoznyik Poltava-hoz. 1959-ben végleg visszatért Ungvárra a Szpartakhoz, amelyben még három szezont töltött, és amelynek színeiben 1960-ban – a saját zónájában – a szovjet kupa döntőse volt. Aktív pályafutásának befejezése után a megyei első osztályú perecsenyi Himik klub játékosedzője, később pedig a csapat vezetőedzője lett. Ezt követően a nagybereznai Avanhard csapatát irányította és egészen nyugdíjazásáig társadalmi munkában, városi és megyei szinten a labdarúgás fejlesztésével foglalkozott.

Kesztner Zoltán (1875–1942), a makói villanytelep igazgatója.

Rahón született 1875-ben. A Műegyetem elvégzése után a Ganz és Társa Villamossági Rt. elektromérnöke lett. Ő irányította a pozsonyi villamosvasút építését, és 23 évesen e vasút igazgatóhelyettese lett. Hosszabb időt töltött Moszkvában. Részt vett az észak-olaszországi villamosvasút, valamint Egyiptomban az asszuáni vízműtelep építésében. 1912-ben került a makói villamostelep élére; itt dolgozott nyugdíjba vonulásáig. 1918-ban – a polgári forradalom kikiáltásakor – a népgyűlés megválasztotta a helyi Nemzeti Tanács tagjai közé. 1919-től már semmilyen politikai szereplést nem vállalt. 1922-ben ismerkedett meg József Attilával, akit pártfogásába vett. Még Pozsonyban nagyfeszültségű áramütés érte; másfél emelet magasságból lezuhant, medencéje eltört, haláláig bicegve járt.

Baranyai Zoltán (1888–1948) középiskolai tanár, irodalomtörténész, jogi szakíró.

Nagyszőlősön látta meg a napvilágot 1888. december 12-én Baranyai Gyula és Quincz Emília fiaként. 1911-től Budapesten középiskolai tanár. 1920-tól külügyi szolgálatot teljesített, előbb Bernben a magyar követségen, majd 1920–1925 között Genfben, a Népszövetség magyar ügyeinek intézőjeként. 1926-ban a szegedi egyetem irodalomtörténeti magántanára lett. 1936-tól Budapesten a külügyminisztériumban teljesített szolgálatot. Számos kormánydelegáció tagja volt. 1945-től miniszteri osztályfőnök. 1946-ban a párizsi békekonferencia fődelegátusa. 1947-től az USA-ban az Indianai Egyetem tanára volt. Francia irodalomtörténeti munkái mellett kisebbségi joggal is foglalkozott. Cikkei jórészt a Magyar Szemlében jelentek meg.

Dobránszky Zoltán (1936–2005) magyar színész, szinkronszínész.

Munkácson született 1936-ban. 1960–1966 között a Miskolci Nemzeti Színházban, 1966–tól 1969-ig a veszprémi Petőfi Színházban, 1969–1972 között pedig a Vidám Színpadon játszott. Fellépett a Család ellen nincs orvosság, Euripidész Andromakhéja, a Kincskereső kisködmön, az Ön is lehet gyilkos és a Pénz áll a házhoz című színdarabokban. A televízióban a Kabos-show-ban, illetve a Szomszédok című teleregényben tűnt fel. Kellemes hangja révén gyakorta foglalkoztatott szinkronszínész volt. Budapesten hunyt el 2005. június 9-én.

Micska Zoltán (1949–2017) festőművész

Munkácson született 1949. augusztus 24-én. Az alapiskolák után 1972-ben tanulmányait az Odesszai Népművészeti Központ képzőművészeti szakán fejezte be. Mesterei Kontratovics Ernő, Mikita Volodimir, Herc Jurij voltak. 1977–1997 között részt vett a kárpátaljai, a hortobágyi, a makói, a hajdúböszörményi, a vajai és több más művésztelep munkájában. Magyarországon 1975-től, nemzetközileg 1987-től vett részt kiállításokon. Csoportos tárlatokon szerepelt Kijevben, Lembergben, Moszkvában, Milánóban, Budapesten és Pozsonyban. 1984-től tagja volt az Ukrán Képzőművészeti Szövetségének. Temperával dolgozott. Művészetében a dekoratizmus dominált, amely az erősen kihangsúlyozott kompozícióra épült. Munkácson élt és dolgozott. Ott hunyt el 2017. március 2-án.

Csomár Zoltán (1906–1991) helytörténész, pedagógus, református lelkész.

1906. augusztus 27-én született az Ung megyei Ungpinkócon. Az elemi népiskola I-IV. osztályát Homokon végezte el, ezután az Ungvári Állami Főgimnáziumba iratkozott be, ahol 1925-ben érettségizett. Ezt követően az akkor megnyíló Losonci Teológiai Főiskola hallgatója lett, ahol 1929-ben református lelkészi oklevelet nyert. 1929-től beregszászi hitoktatóként tevékenykedett, majd 1933-ban kisráti lelkész lett. Számos cikket és egyháztörténeti munkát írt. „Húsz év Ungvár történetéből – 1918–1938” című műve Budapesten jelent meg 1939-ben. Emellett feldolgozta Ung vármegye néprajzát is. 1940-ben teológiai doktorátust szerzett. 1945-ben került Baktalórántházára segédlelkésznek. 1949-ben középiskolai tanári oklevelet szerzett magyar-történelem szakon. Tanári diplomája megszerzése után a mátészalkai Esze Tamás Gimnáziumba került középiskolai tanárnak. Iskolai munkája mellett helytörténeti, honismereti kutatómunkát végzett. 1967-ben nyugdíjba ment. Számos írása jelent meg a pedagógia köréből. Fő munkája a Mátészalka c. monográfiája, mely 1968-ban jelent meg. 1976-ban Egerbe költöztek. Itt halt meg 1991-ben.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This