Kárpátalja anno: kárpátaljaiak mondták a kultúráról

A Magyar Országgyűlés 2022-ben január 22-ét a magyar kultúra emléknapjává nyilvánította, azonban már 1989 óta ünnepeljük ezt a napot annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát.

Az emléknap tiszteletére Kárpátalja egykor meghatározó személyiségeitől válogattunk össze a kultúra fontosságát kiemelő idézeteket.

Báró Perényi Zsigmond főispán mondta 1884. október 5-én a Beregmegyei Magyar Közművelődési Társulat közgyűlésén Beregszászban:

„Tartsa meg mindegyikünk nemzetiségét, beszélje anyanyelvét s fejlessze azt; de beszélje az állam nyelvét és vegye be magába a magyar kultúrát s tanuljon magyarul gondolkodni, mert mindez csak hasznára leend.”

Dudits Endre görögkatolikus esperes 1897. január 28-án a Bereg vármegyei közgyűlésen méltatta a főispáni székből távozó Lónyay Sándort. Beszédéből idézünk:

„…a Bereg vármegyei magyar közművelődési egyesülettel évről-évre valóságosan házalt a nemzetiségi felvidéken, csak azért, hogy a magyar kultúra áldásaiban megyénknek minél több idegen ajkú lakosa participáljon. És ha jönni fog, amint jönnie kell annak az időnek, amikor azok a szalmával fedett és sárral összetapasztott felvidéki viskók mindmegannyi nemzeti templomokká válnak, melyeknek oltárain egykor a magyar nemzeti nyelvnek az öröklángja fog égni és ahhoz a lánghoz érinthetjük majd sorba ruthén ajkú polgártársainknak a szívét, hogy az ily módon mind az egységes magyar nemzet javára művelődjék és nemesüljön, akkor is tudja meg mindenki, hogy annak a roppant eredménynek az egyik úttörője a most búcsúzó főispán úr volt.”

Lukács Béla a Bereg hetilap 1902. szeptember 7-i számában írt a kor emberének egészségéről:

„…Mert a mai czivilizáczió, az emelkedettebb s folyton emelkedő kultúra egyik kezével épít, a másikkal rombol és ennek szemmel látható, kézzel fogható következményei ezek. Míg egyfelől áldását terjeszti a modern kultúra, másfelől kárhozatot és veszedelmet hoz. Ott van például az élvezetek sokasága, melyet korunk, nemzedékünk (evésben, írásban és – mindenben) annyira hajszol s amely pedig a gazdasági gyarapodásra is bénítólag hat – sőt mondhatjuk, lejtő az, melyen csak gurulnunk lehet, de emelkedni – soha! Hiszen szent igaz, hogy a régi jó öregek korához, életéhez, idejéhez képest műveltebbek, tudományosabbak, okosabbak vagyunk, de egészségesebbek, hosszabb életűek lettünk-e? Pedig a jó egészség az, mely az élet tövises utain kapott sebeket elmérgesíteni nem engedi s mely a lelki derűt, nyugalmas önuralmat, melyben nem is érezzük meg annyira az emberi kor múlandóságának, az előbb-utóbb bekövetkező elenyészetnek nyomasztó voltát.”

A Bereg hetilap 1902. október 4-i számának vezércikke a kultúra hetét méltatja Beregszászban:

„Beregszász városa egyike ama kisebb megyeszékhelyeknek, milyenekből országunk területén igen sokat találunk, melyeknél egy-egy gazdaságilag és kereskedelmileg gazdagabb megyében többet s néha jóval nagyobbat is lelni. Mindazonáltal a mi városunknak az ehhez hasonló megyeszékhelyeknek abban rejlik jelentőségük, hogy nagy kiterjedésű területen képeznek kultur góczpontot s hasonlók a világitó tornyok fénythozó sugárforrásához, mely a messze tenger sík területére őrködő szemmel tekint, s a bolygó hajót az éj vaksötétjében is révbe vezérli. A hazának minden polgára egyenlő abban, hogy joga van a köz áldásaiban a kellő mérték szerint részesülni. A közsegedelemre pedig azok szorulnak legnagyobb mértékben, kik legtávolabb állanak a jólét ama gyűjtő medenczéitől, melyek épen a nagyobb városok életének létfeltételei. Az ország érdekét képezi az, hogy ott nyújtassék akár gazdasági, akár kulturális segedelem, hol ezen segedelem hiánya a népélet, a nemzeti fejlődés satnyulását jelenti. Országos örömet, országos ünnepet jelent tehát minden olyan kulturális mozzanat is, mely talán messze az ország szinétől, s a népességgel kevésbé zsúfolt területen jelentkezik olykép, hogy a közművelődésnek kényelmes és díszes palotája feltárul a jövendő nemzedék nagyságának nevelésére.”

Sztojka Sándor munkácsi görögkatolikus püspök az 1941-ben az Ungvári Művészeti Hetek kapcsán kiadott emlékkönyvben írta:

„…Valamely nép sajátos lelkisége által kitermelt szokások, hagyományok és alkotások rendszerét kultúrának nevezzük, amely beszédes kifejezője az illető nép és kora mentalitásának is. És ott van rendszerint igazi kultúra s művészet, ahol magasztos eszmények vannak, amelyek ihletnek, akcióra képesítenek és áldozatokra lelkesítenek. A ruszin népet kultúrájában és művészetében az eszmények eszménye, a nagy istenszeretet mélységes vallásosság ihleti elsősorban. S innen van az, hogy faji kultúrájának és művészetének is legkedvesebb és legszebb alkotásai: többszázéves csodaszép fatemplomai. Kárpátalja területének ismerői tudják, hogy a ruszin nép szűkebb hazája annyira gazdag a sajátos öltözködés, építkezés, szokások és életmegnyilvánulásokban, hogy szakemberek megállapítása szerint: Kárpátalja kész múzeuma a népi művészi ízlésnek és alkotásoknak.”

Nádas Anna beregszászi újságíró, a helyi amatőr színház alapítója a Kárpátalja hetilap 1937. november 15-i számában írt a kultúráról:

„…Minden nyelvi és nemzeti különbségek dacára, szerte a világon van egy internacionális szó, amely alkalmas arra, hogy közös nevezőre hozzon minden ellentétet. Ez a szó: a kultúra. Testvére, a civilizáció csak arra jó, hogy eltávolítsa egymástól az embereket. Repülőgép, vízvezeték, palotasor, automobil csak arra jók, hogy egyiket a másikkal el lehessen pusztítani. De a kultúra talán ki fog egyenlíteni és képes lesz nemcsak arra, hogy virágot neveljen majd egyszer a romokon, hanem talán arra is, hogy átmentse épségben egy jobb kor számára a pusztulásra ítélt értékeket. Ez különösen akkor lesz lehetséges, ha minél többen lesznek azok, akik azt hirdetik, hogy a kereszt jól van úgy, ahogy van, fölösleges az ágait kifelé, vagy befelé görbíteni. A kisebbségi magyarság ebben a szellemben próbálja élni nehéz idejét. Izgatásoktól nem zavartatva, teljes tudatában van annak, hogy ha nem akar elforgácsolódva széthullani, ugyancsak zárt sorokban kell fölfejlődnie a közös pajzs, a kultúra mögé. És csak a célt kell látni, semmi mást, a magyar kultúra fennmaradását. A magyar szó, amelyen nevelődtünk, beszélünk és írunk, a magyar dal, amely a nép ajkán fennmarad olyan eszközök, amelyeket nem szabad és nem lehet büntetlenül profanizálni azzal az igazán nem magyar kifejezéssel, hogy »propaganda.« Nekünk csak egy propagandánk lehet: egyformán beszélünk, egyformán érezzünk. Kulturegyesület, kulturház, kulturtényező még szebben nem kezdte meg működését, mint a beregszászi katolikus kulturház. Méltó a város nagymultu magyarságához és méltó válasz az idők torzítani akaró szelleméhez. Legstílusosabb benne, hogy katolikus ünnepélyen dokumentálták nyíltan azt az eszmét, hogy a kereszt formája szent és az eszme, amelyet szimbolizál, nem modernizálható, mert akkor mindjárt hamissá válik. Ilyenkor ősszel nálunk – és mindenütt – megnyitják kapuikat a kisebbségi magyar kultúrintézetek. Örömmel láttuk tavaly és reméljük az idén is, hogy mindig lemorzsolódik valami az elválasztó ellentétekből. Ezeket az ellentéteket úgyis csak egyesek szítják és nem maguktól termelődnek. A kultúregyesületeknek csak a nevük különböző, a céljuk egy és a legjobb után vannak, hogy megértsék egymást.”

A fenti képeslap a magyar kultúra egykori fellegvárát, a beregszászi Úri kaszinó épületét ábrázolja. A kép megtalálható a Bendász István Görögkatolikus Könyvtár és Levéltár gyűjteményében.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma