Kárpátalja anno: Lukács Jóska, az ungvári cigányprímás

Szerző: | 2020.12.03., 20:44 | Kárpátalja anno

Ungvári cigányiskola tanulói 1936-ban. (Fotó: Ужгородъ - Užhorod - Ungvár Facebook-oldala)

A Határszéli Ujság 1911. december 4-i számában olvashatunk arról a „hollóhajú, villogó szemű” ungvári cigányfiúról, akinek egyetlen kincse a hegedűje volt. Édesapjától, a szintén zenész Lukács Károlytól tanult meg hegedűn játszani, de sajnos korán elveszítette őt. 15 éves volt, amikor Lányi Gyula vette szárnyai alá, majd Balog Rudi pesti bandájában játszott. De hazavágyódott. Vissza is tért Ungvárra.

„Valaki muzsikál az éjszakában. A villanyfényes kávéház megelevenedik, csengnek a poharak, az arcok kipirulnak, a jókedv magasra szőkel. A hollóhaju fiú mosolyog. Milyen királyi érzés is lehet éhes és puha talajban elültetni a mámorok magvát. Különös szerszám az a hegedű, mikor belesimul a Lukács Jóska kezébe. Szállnak, suhannak a fekete fiú melódiái a cirádás teremben, a márványasztalok körül, belevegyülve a kábító zajba és a lágy zsibongásba. Ő csak áll, mint Neptun a tenger fölött. Éleszti, nyugtatja a szenvedelmeket és úrrá lesz vonójával az indulatok fölött. Oh az a muzsika… babonás melódiák meleg áradata… a poharakat összekoccintják … néha egy sóhaj szakad föl és bujdosik a teremben.

Mindenki szereti a Lukács Jóska muzsikáját, de csak azok értik meg, akik szerelmesei a bánatnak. Akik ott ülnek némán a dívány sarkában és fejüket a kezükre hajtják, s úgy isszák föl a melódiákat szomjasan és telhetetlenül.

A hollóhaju, villogószemü fiú, hajh! nem is lát senkit a nagy és cifra kávéházban. Csak egy embert, a kinek valami megmagyarázhatatlan erőnél fogva megérezte a fájdalmát. És a szemében ilyenkor olyan szilaj, cigányos tűz gyulád föl, mint a lidércfény az éjszakában.

Azután reszket a vonója: »Csendesen… csak csendesen…«

Az apja hires prímás volt. A zempléni urak ismerték Lukács Károlyt: – az Andrássyak, a Lónyayak, a Sennyeyek. Elhivatták a kastélyaikba bánatos magyar vigasságra, hogy gyújtsa föl a kedvüket és szelíd rózsapirt varázsoljon szép asszonyok liliomarcára, fehér homlokára. Nyáréji csöndességben, holdsütötte, ezüstös teraszokon csillogott a hegedűje és remegett a fájdalom a karcsú húrokon. Fehér téli éjszakákon az újhelyi megyeház ódon termében ringatta a drága szerszámot és csalta ki belőle a varázslatos hangokat. Be sokan emlékeznek Lukács Károlyra, a ki meghalt ifjan, élete virágában, mikor már mindenkinek elhúzta a nótáját. Akkor ment el, mikor a fájdalmak elcsitultak, a bánatok megenyhültek, a szerelmesek egymásra találtak.

A Jóska gyerek ott volt mellette. Tőle tanulta a nótát, tőle kapta a szárazfát, mely kivirágzik a magányos éjszakában és tőle örökölte a lelkét. 12 éves korában már muzsikált az apja bandájában.

Azután kórházba került Lukács Károly. Az élet, az emésztő, vágtató, szilaj élet megőrölte. Jóska ott virrasztott az ágyánál, megfogta az apja kezét, aki fáradt szemét szelíden pihentette rajta. S az éjszaka termékeny csöndjében mind az a színes csodálatos muzsika, mit a szivében őrzött, besuhant a kis prímás lelkébe.

Az ungvári éjszakában sir a hegedűje. Csak szomorú dalokat játszik, mintha édesapja lelke ott repülne hollófürtös, sápadt feje körül.

Van egy nótája, maga szerezte:

Mindenfelé öröm, vigság, muzsikálnak szépen,

Hejh! Az egész világ úszik jókedvében,

Én úgy érzem, mintha halálharang szólna:

Mintha fájó szivem temetése volna!”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This