Kárpátalja anno: Rácz Pál író, újságíró, pedagógus

Rácz Pál író, újságíró Munkácson látta meg a napvilágot 1888. január 31-én. Miután Szatmárnémetiben elvégezte tanítóképzőt, 1907-től Beregszászban, majd Felsőbányán, Nagybégányban és Ungváron is tanított. 1919-ben a csehszlovák hatóságok magyar nemzetisége miatt elbocsájtották a tanítói állásából. Ezt követően újságíróként tevékenykedett: 1920-ban megalapította, és 1938-ig szerkesztette a Kárpátaljai Magyar Hírlapot, ezzel egyidejűleg, 1921–1938 között a Prágai Magy Hírlap ruszinszkói szerkesztője volt.

A tanári pályától sem szakadt el teljesen: 1938-tól 1944-ig Ung vármegye és Ungvár tanfelügyelője volt. 1945–1947 között a miskolci, 1947-től 1948-ig a budapesti tankerületi főigazgatóság tisztviselőjeként dolgozott. 1948-ban nyugalomba vonult.

Íróként is termékeny volt. A Magyar életrajzi lexikon szerint „Regényei a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom figyelemre méltó alkotásai. Naturalista ábrázolásmóddal írt elbeszéléseiben főként a társadalom számkivetettjeinek életét mutatta be”.

1945 után már nem jelentek meg írásai.

Fő művei:

Bereg vármegye földrajza és történelme (iskolai vezérkönyv, Beregszász, 1910); A rongyszedő (elbeszélés, Ungvár, 1923); Furcsa emberek (elbeszélés, Ungvár, 1924); A könyvnyitó asszony (regény, Berlin, 1926); A szomorú ember (regény, Kassa, 1928); A bányarém (regény, Kolozsvár, 1933); A gép (regény, Arad, 1933); Hangyaboly (regény, Arad, 1934).

Rácz Pál Budapesten hunyt el 1984. augusztus 15-én.

Móricz Zsigmond egyik történetében is szerepel az író. A Magyar kompassz című írásában arról számol be, hogy mennyire nem ismerik a Nyugat folyóiratot.

„Ma három hete fent voltam Munkácson, Podkarpatska Russban, ahol a kaszinó nagyterme zsúfolásig tömve volt s kedves meleg tombolással néztek rám az emberek. Úgy éreztem, hogy végre mindazok a művek, amiket tizenöt év alatt a Nyugatban írtam, ott vannak a lelkekben… A falut úgy éreztem, meghódította a könyv.

Munkács után tovább utaztam Beregszászba s elkísért egy ungvári szerkesztő, a kedves Rácz Pál írótársam. Bátyuban át kellett szállani s egy órát várni s a tea mellett csöndesen beszélgettünk. Egyszer csak azt mondja Rácz Pál szerkesztő:

– Milyen nagy dolog a népszerűség, barátom, mindenfelé rád néznek. Ez a pap pláne már félórája kokettál velünk.

Odanéztünk, a pap erre közeledett s hozzánk jött.

– Pardon, uraim, nem Rácz Pali?

– De igen.

– Hiszen akkor mi iskolatársak voltunk valaha. Mióta nézem s nem ismerek rá. Persze nem emlékszik rám, mert én lejjebb jártam egy osztállyal. No, ír-e még verset, verset! Mert akkor firkált, firkált.

Rácz Pali bevallotta, hogy még most is firkál, de hogy magát igazolja, bemutat engem, mint az írót.

Mondja a pap:

– Móricz, Móricz? Nagyon szép. Keresztneve? Nem értettem… Na és mit tetszik írni?

– Regényt – szól Rácz Pali.

– Hű, az jó, azt szeretem: a végén összekerülnek.

Ő maga is nevetett. Kedélyes ember volt.

– És milyen zsánerbe tetszik dolgozni?… Jókai zsáner, vagy Mikszáth zsáner?

– Inkább Mikszáth zsáner – állította Rácz Pali.

– Az jó, azt szeretem, mert azt majdnem el lehet hinni. Hát örvendek, örvendek s milyen ujságba?

– A Nyugatba – mondom.

Csönd.

– Nem ismeri főtisztelendő úr a Nyugatot?

– Dehogy nem, kérem, még az északot is. Mert mi olyan északon lakunk, hogy nálunk északabbra már csak a medvék a Verhovinán. Mennyibe kerül abból a lapból egy szám?

– Azt hiszem húszezer korona.

– Jézus, Mária, ki bírja azt megvenni? Én nem, mert ahol én lakom, ott csak kökény terem. Ha jönnek adóért? Ha vagyonadót kérnek, azt fizetek. De ha jövedelemadót, azt nem fizetek. Mert tagadhatatlan, hogy vagyonom van, de jövedelmem nincs.

Ez volt északon…”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma