Kárpátalja anno: Tamás Aladár verse Ungvárról
Tamás Aladár költő, író, műfordító, politikus a jelenlegi nevetleni ukrán–román határ másik oldalán, Halmiban született 1899. március 10-én.
Több szállal is kötődött Kárpátaljához. Középiskolai tanulmányai egy részét Ungváron folytatta.
Katonaként szolgált az első világháborúban. A háborút követő néhány évben a Keleti Akadémia hallgatója volt, majd 1923–1925 között a Ma folyóiratban publikált. Később számos újság (Új Föld, 100%) szerkesztőjeként dolgozott.
1932–1935 között a Szegedi Fegyház és Börtön rabja volt. Szabadulása után Debrecenbe költözött, ahol megismerkedett későbbi feleségével, Herczeg Évával.
1937-től Franciaországban élt, Párizsban Bölöni Györggyel megalapította a Magyar Írók és Művészek Szervezetét 1939-ben. Még ebben az évben a francia hatóságok internálták, szabadulásához jelentős magyar írók, köztük Illyés Gyula beadványa is hozzájárult.
1940-ben Mexikóba költözött. 1942–1946 között a Szabad Magyarság szerkesztője volt.
1946-ban tért vissza Magyarországra. Előbb a Szikra Kiadó igazgatója volt (1946–1955), majd a Magyar Írószövetség főtitkáraként dolgozott (1955–1956). 1956-tól 1966-os nyugdíjazásáig a külügyminisztériumban volt állományban, diplomáciai szolgálatot látott el, Delhiben dolgozott.
1956. november 1-jén megtagadta az együttműködést Nagy Imre miniszterelnök kormányával, és politikai menedékjogot kért az indiai kormánytól.
1959-től között Bernben volt követ, majd nagykövet.
Budapesten hunyt el 1992. október 17-én.
1923-tól élete végéig számos elbeszélése, verses kötete, műfordítása és tanulmánya jelent meg.
Ungvárról írt Számadás című verse 1974-ben jelent meg.
Emlékezésem városa, menedékem városa
megtértem partjaidra
elérhetetlen ember, elérhetetlen város
szemlélődök, figyelek, tűnődöm
ifjú érzéseket és gondokat gyűjtök
hiszen nem változott semmi
nem ismerek senkit
az álmok ma is messziről intenek.
Követem a víz sodrását
a füzes fái bólogatnak
szomorú gallyal úsznak
örökre csak úsznak
az Ung folyó vizében
ködbe tűnt élet vizében
s ezer év is elmúlt már.
Fák megöregedtek
utcák elhaltak
szél hangot váltott
a habokat hasztalan nézem
a halak már nem szökellnek
nincs öröklét sehol.
A város vonul és vonul
Ungvár a neve
és ezernyi más is
és nem keres rejtélyt
sem nagyszemű gyermeket
az idő eltűnt, avagy áll
nem birkózhatsz vele.
Nyugtalanságra leltem itt is.
A nyugalom azé
ki soha nem értett semmit?
A vár ezer éve néz
most sem felel
északkeleti fokán nem ismer rám a táj
hallgat, mindig hallgatott
s a hallgatás értelmét most vesztettem el
és álombéli énekét is.
Új találkozóra hív
újabb ezer év múlva?
hiszen nem változott itt semmi
a gyökerek bölcsen várnak
s a gyerek, aki mindent értett
talán nem is élt soha
sajgó képzeletem teremtette talán
balgán, keserűen
oly korban, mely már nem tisztel álmot?
Elérhető vágyak világa a mai
s én mégis, mégis
keresem a rég volt gyermeket
legyen bár hiábavaló minden.
Hisz övé volt ez a város
s ő a városé volt
nyomot nem hagyott, igaz
erdők vigyáztak rá.
rejtezkedő várromok
vad mélyedések havas illata
szerte iramló őzek
kiöntések fehér lepke csapata
képzelet hegye és rengeteg
s hasztalan ábrándok fátyla.
Kevés ez ma, avagy túlon túl sok
nem érti ész, nem érzi szív
város, vadaskert, fűzfák
haladnak, s nem néznek vissza
az Ung folyó kanyarog, s megáll
megtépett fák
megtépett gondolatok
megtépett emlékek
tükröződnek vizében
jaj, ne nézz soha ilyen vízbe.
Verhovinai szél zúg a magasba
ő tart itt számon egyedül
más senki
elmúltnak, s érkezőnek
hallgatag és kiáltó tudója ez a szél
rám ismert és üzen
népeknek is hatalmas hangja ő
ne térj vissza soha
nem vár a múlt soha,
ezt mondja nekem
viszi magával messze, messze
amit itt hiába kerestem.
Marosi Anita
Kárpátalja.ma