Kárpátalja anno: ugocsai gúnydalok

Szerző: | 2021.06.14., 18:39 | Kárpátalja anno

Kárpátalja, 1940 (Fotó: Facebook)

A gúnydalok, csúfolók hagyománya hosszú évszázadokra nyúlik vissza. Tárgyául leginkább a lányok, asszonyok, legények, férfiak, papok és mesterek szolgáltak, akiknek gyarlóságait felnagyították és kigúnyolták ezek a szókimondó, tréfás szerzemények.

Ugocsában is született néhány gúnydal. Az Ugocsa hetilap 1893. január 29-i száma közölt is kettőt. A hozzájuk fűződő magyarázatot Mihalik Lajos írta.

„Szól pedig az egyik egy oly esetről, mely oly gyakran történik szerelmes leányokkal az életben, mely a Don Quijote-beli szép Dorottyával is megesett, melyről a régi Ovidius is irt, hogy az istenek az égben nevetnek a szerelmesek esküvésein és a mely meg fog történni még nagyon sokszor, mert mindig lesznek, a kik hazudnak s mindig lesznek, a kik hisznek és a kiknek szivök megszakad.A legbüszkébb, a legrátartósabb leány, volt a faluban s meglehetős gazdag. Bár születésére nézve paraszt arisztokratikus felfogás szerint nagyon alacsony rangból származott, mégis szerette magát a többi paraszleánytól megkülönböztetni. Öltözködni is divatosabban, mesteremberiesen kezdett. Már magában ez a körülmény elegendő e vidéken a csufságolásra; hát még mikor hitt a csábítónak s szive megszakadt.A szülők azonban elég okosak és elég jómódúak voltak ahhoz, hogy a megtörténtet meg nem történtté iparkodjanak tenni s hogy a becsületet megmentsék, igy vélekedének: ha Budapesten hasonló esetben segít egy kéjutazás, segitni fog itt egy elutazás s elküldték a boldogtalant »gépen tanulni varrni«. Nem is olyan hihetetlen ürügy.Meglett tehát az elutazás, meglett más egyéb is… és meglett a gúnydal is, mely a hazatérő leányt, a ki titkát jól elrejtvegondolta, utczahosszant fogadta s melyet itt, természetesen költött személy- és helynevekkel van szerencsém közölni:

Dadunénak nincsen lánya csak három,

Kettő asszony, a harmadik lányasszony,

Mégis úgy jár hajadon fűn, kesztyüsön,

Oh Istenem, de nagy is az ilyen bűn.

Borkőn járt ő gépen tanulni varrni,

A kis fiát egy asszonynak ott hagyni.

Nincsen leány, ki levágná a haját,

Hadd hozná el Borkőről a kis fiát.

Ha felveszi tallérgombos ruháját

S vállra tűzi bordópiros szalagját,

Megy az utczán, úgy lép, mint egy kis bogár,

Mintha nem is tudnák, milyen jó madár

Három ilyen kicsiny gyarló strófában mindenesetre sok ennyi gorombaság, magas fokú parasztirónia. Ámde a népnek megvesztegethetetlen ítélete nyilatkozik abban s a legegészségesebb psihologia.

Mert ilyenforma gondolkodásmód van abban kifejezve: ha annak a Dadunénak két leánya becsületes asszony tudott lenni, miért nem lett az a harmadik is? vagy, ha már bukott, miért henczeg még? mit kevélykedik? miért nem huzza magát össze? miért nem vezekel? Elitéli annak a leánynak minden tettét, viselkedését, öltözködését s megbotránkozik rajta: »Óh Istenem, de nagy is az ilyen bűn!« Részvéttel viseltetik az ott hagyott anyátlan gyermek sorsa iránt. Bosszúra ingerli a leánytársakat: miért tűritek magatok közt az érdemetlent? miért nem vágjátok le a haját? (Régi szokása a népnek, hogy a templomban a leányok közé tolakodó bukott angyalnak lenyírják a haját, fejét pedig a kötőjével bekötik.) Kigúnyolja a titkolódzást, az elpalástolást, az ártatlanságot tettető magatartást: »mintha nem is tudnák, milyen jó madár«.

Sajtó ítélet biz ez, de azért meg van a maga erkölcsi haszna. Őre ez az erényeknek, hathatós őre, talán még hathatósabb, mint az erkölcsi predikácziók, melyekre sokszor ráillik: »Bort iszik és vizet prédikál.« Vigabb esetet mond el a másik, a melyben van a népies balladából is egy vonás. A valódi történetet oly elburkoltan rejti magában, hogy az, a ki e gúnydalnak alapul szolgáló eseményt nem ismeri, egy olyan »se füle, se farka«-féle füzfazöngeménynek tartaná, míg ismerve a tréfás eseményt, meglep az a zseniális ötlet, mely oly vig kimenetelt ad az egésznek és a mely népünk szellemességének eklatáns bizonyítéka.

Egy kántortanitóról szól az ének, a ki ezúttal nemcsak a gégéjét, nemcsak a pipáját, hanem a más menyecskéjét is szerette kultiválni. Nagy selma lehetett ő kigyelme, sok férjuram szarvainak ö volt a közvetett oka. De azonban a felszarvazott férjek bosszúja nem késhetett és mert talán gyakorlatból tudták, hogy az erőszakos eljárás – ámbár, ha néha használ is – mindig az ő hátrányukra végződik, mert az erőszakoskodásért a törvény becsukja őket s az otthonhagyott menyecske ez idő alatt bizony csak nem imádkozik, böjtül és siránkozik: bot helyett más eszköz után néztek, más módon akarták a menyecskés kántort lehetetlenné tenni. Elhatározták, hogy meglesik, tettenkapják, elfogják, lánczokra verik s az épen üresen álló községi bikaólba bekötik s otthagyják a rózsaujju hajnalig, csordahajtásig.Valóban zseniális terv; kár, hogy nem sikerült. A szinkében folyt az idyll s a férjurak sötét estén, szép csendesen megszállották a fás szin környékét, a kör mind összébb és összébb szorult a mit sem sejtő szerelmes kántor körül, midőn ép a leg-válságosabb pillanatban elejti az egyik vezér a kezében tartott marhakötő lánczot, a többit aztán még ma is ott dalolgatják kacsingatós lányok, nyalka legények a cséplőgép korül, a kukoriczaföldön, a szőllőhegyeken, vagy künn a ménesen: „Hej, de mi az? Zörög a láncz, fut a mester, ja merre lát, helyretyutyutyu!“ íme a gúnydal:

Födényinéhires dáma,

Czifrán jár ő a fonóba,

Ki-kiillan a szinkébe,

Nincs-e mé’g ott a kedvese?

Csattan a csók, nincsen vége,

Selyemkendőt kapott érte

Hej, de mi az ?

Zörög a láncz

Fut a mester, a merre lát.

Első tekintetre szemünkbe ötlik e gúnyversnél az, hogy hát miért van az esemény oly nagyon elrejtve, miért nem mondja el nyíltabban, őszintébben az ismert kalandot? A vers első szaka szépen indul meg, mintha az egész történetet tőről-szegre elakarná mondani s ellenben a másodikversszak valóságos drámai gyorsasággal fejezi be az eseményt. Miért? Talán elfogyott a nép költői ihlete? s maradt sajnálandó töredéknek? Óh nem! Ezt a nép készakarva csinálta így, így diktálta neki erkölcsi érzete, mely nem engedte, hogy a bűnt a maga nevén nevezze, megelégszik azzal, ha azt mondja: »Csattan a csók, nincsen vége, Selyemkendőt kapott érte.«

De hát ismét ellenkezést látunk népünk nyílt és őszinte természete és a vers burkolt volta között. A mi népünk, a ki a gyereket nevén szokta nevezni, miért nem mondja el itt is oly nyersen a tényt, mint a mely szokása s a melyért a külföldiek gorombának, barbárnak nevezik? Én azt hiszem, megtaláltam ennek a magyarázatát és a figyelmes olvasó is nekem ád igazat, ha azt mondom, hogy a nép itt tapintatot árult el, gyöngéd akart lenni. Gyöngéd pedig azért, mert a szerelmi hős maga a falu tanítómestere, a ki mégis fölöttük áll, a ki – mint a nép nevezi – belső ember, a kit mégis tisztelniök kell. Innen az óvatosság s innen van a gyors befejezés, a mely a katasztrófát két sorral mondja el. S végre még külalak dolgában is megfelel a második versszak a történetnek. A kaland gyorsan, váratlanul lön befejezve, megriasztva, a vers is siet eltalálni a gyors befejezést s a sima, folyékony előadásból hirtelen, meglepően csap át a szakadott­ságba, mintegy érzékeltetve az esemény megzavart véget.”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This