Kárpátaljai portré: Bakos Kiss Károly

„...az irodalom mégiscsak több”

Szerző: | 2021.08.16., 21:10 | Kárpátaljai portré

Fotó: Kárpátalja.ma

Bakos Kiss Károly kárpátaljai költő, kritikus. 1977-ben született Beregújfaluban. 2005-ben debütált az Együtt hasábjain, ettől kezdve a Hitel, a Kortárs, a Partium és más folyóiratokban is megjelentek költeményei. Első kötete, a Legyen vers 2007-ben jelent meg az Intermix Kiadó gondozásában, 2012-ben szintén ugyanitt a második, Része még címen. A költővé válás útjáról, munkásságáról és a jövőképéről beszélgettünk Bakos Kiss Károly költővel szülőfalujában.

– Hogyan kerültél közel az irodalomhoz?

– Tulajdonképpen ez már a homályba vész, akkor még gyerek voltam. Észrevettem, hogy van egy olyan tulajdonságom, hogy a szavak megfelelő rendbe rendeződnek a nyelvem alatt, gyorsan találok rímeket. Szinte a kezdet kezdetekor éreztem, hogy a magyar nyelvben van egy olyan törvényszerűség, belső szépség, dallam, ami mint a jó zene, úgy tud hatni az emberre.

– Ki inspirált arra, hogy felfedezd ezt a zeneiséget?

– Punykó Máriának az irodalomról vallott nézetrendszere, ahogy viszonyul a művészet ezen ágához, mindenképp inspiratív volt. Költők közül javarészt a XX. századtól, a Nyugatosoktól, napjainkig. A Nyugatosoktól elsősorban Kosztolányi áll hozzám a legközelebb, de Radnóti Miklóst is ide sorolhatom. A kortársak közül nagyon szeretem Parti Nagy Lajost.

– Mennyire volt nehéz érvényesülni a kárpátaljai és az összmagyar irodalmi életben?

– Én elég későn jelentem meg az irodalom színpadán, úgymond meg voltam érkezve, amikor hirtelen megjelentem. Nem volt az olyan hirtelen azért, dolgoztam előtte, csak nem éreztem eléggé jónak az adott teljesítményt. Mint annak idején, amikor kisdiákként írtam a vallásos jellegű dolgokat, felolvastam a templomban, jó volt, de az irodalom mégiscsak több.

– Már ott, a templomban úgy érezted, hogy szeretnél ettől többet?

– Igen. Ha már az ember belekezd, akkor vigye véghez. 

– Mit ragadtál meg ebből?

– Alapvetően azt, hogy azt tanulhattam, amit szerettem volna, amit történetesen itthon nem. Történelem szakos voltam, de érdekelt más is. A Kelet-ázsiai Tanszékre szinte beköltöztünk Lengyel János barátommal. Olyasfajta dolgokat lehetett ott tanulni jeles professzoroktól, amiért érdemes volt.

– Becsatlakoztál az irodalmi életbe mint költő?

– Nem volt ez így konkrétan cél. Nem is értem, ha valaki kárpátaljai, az egyszerre magyar is, tehát teljesen mindegy. A régi határok gyakorlatilag nincsenek.

 – Te éltél a szocializmusban, van képed a régi, kontrasztos világról.

– Persze, hogy van. Az a társadalmi berendezkedési kísérlet, amit kommunizmusnak neveztek, soha nem volt valódi kommunizmus, ezt szögezzük le. Az az államszocialista rendszer, ami létezett, az nem volt a szó szoros értelmében kommunizmus. Társadalmi kísérlet volt, amiről az okosabbja tudhatta már a kezdet kezdetén, hogy kilátástalan.

– Ez mennyire osztotta meg a magyarságot a véleményed szerint?

– Olyan mértékben volt megosztva – annak ellenére, hogy például újságot, folyóiratot lehetett Magyarországról járatni, viszont a személyes találkozás gyakorlatilag szinte lehetetlen volt –, hogy külön procedúrát jelentett az, hogy valaki innen odamenjen, vagy onnan idejöjjön. A kommunizmus egy mesterséges határt rakott a nemzet testébe, ahogy a békalábas versemben (a Vagyunk című vers – a szerk.) is utaltam rá, hogy körülbelül hogy érezte magát a magyarság.

– Az elsők között kerültél ki Magyarországra a kilencvenes években. Milyen volt a fogadtatásod?

– Én olyan közegbe kerültem be, ahol egy nemzetben gondolkoztak. Aki megpróbált leruszkizni, azt gyorsan kioktattam magyar nyelvből, nem történt ilyen baleset.

– Mennyi időt töltöttél Magyarországon?

– Megszakításokkal körülbelül tíz évet.

– Milyen szerepet játszott az életedben Budapest?

– Számomra óriási szerepe volt Budapestnek. Egyrészt a kulturális nyíltság, gyakorlatilag azzal foglalkozhattam, amivel csak akartam, a művészet minden ágához hozzá lehetett férni. Akkor még nem volt internet, el kellett menni egy könyvtárba, nem volt elég beírni a Google keresőbe.

– Aztán hazajöttél…

– Így van.

– Mi motivált ebben?

– Végső soron ez adott dolog, mint a hajszínem. Ezzel kellett gazdálkodnom.

– 2007-ben jött a Legyen vers, öt évvel később pedig a Része még. Hogyhogy „csak” ilyen későn jöttek a kötetek, ha szinte a véredben volt a költészet?

– A véremben volt, de nem arra szántam, hogy ezt valaha publikáljam. Egyfajta időtöltés gyanánt írtam.

– Közös köteted jelent meg Lőrincz P. Gabriellával, a Véred tinta/Lelkedben oldalak. Milyen volt együtt dolgozni, mennyire volt nehéz egy másik költő világával összeegyeztetni a tiédet?

– Határozottan jól, ilyesfajta problémám nem volt, sőt, abban az időben az Európa-Magyar Házban dolgoztam mint irodalmi szakreferens, és pont Lőrincz P. Gabriella kapcsán egyfajta lírapedagógiát folytattam. Vári Fábián mondta, hogy lírapedagógus vagyok. Meg is kaptam azt a vádat, hogy állítólag én írom a Lőrincz P. Gabriella verseit, pedig homlokegyenest nem olyanok, mint az én verseim. Én alapvetően rímes-ritmikus, kötött szerkezetű verseket írok – valahogy automatikusan begöndörödik, ilyen lesz és kész –, ő pedig szabadversben utazó, nem szereti a kötött formákat, nem is áll jól neki. Annak idején, amikor megismertettem Vári Fábián Lászlóval, a kezdeti versei rímes-ritmikai szerkezetűek voltak, és nem voltak jók. Akkor derült ki a tehetsége, amikor a kamaszkori szerzeményei kerültek elő. Mondtam, hogy ezek eszméletlenül eredetiek, hagyja a rímelést.

– Te kritikus is vagy. Milyennek tartod a kritikusi munkásságodat?

– Volt már olyan többkötetes, kárpátaljai magyar szerző, akiről írtam, és azóta nem ír. Nem esett neki jól. Azóta nem ír semmit, pedig nem írtam bántó vagy gyilkos dolgot, csupán szóvá tettem, hogy egy többkötetes szerző ne legyen már gyenge József Attila-epigon, ezt le kellene vetkőzni.

– Magaddal szemben is ilyen kritikus vagy?

– Igen.

– Kritikus szemmel nézve Bakos Kiss Károly köteteiről mi a véleményed?

– Biztos nem írnék róla recenziót. Roppant nehéz. Magamról nem szeretek véleményt alkotni, más alkosson rólam véleményt. Elvárom a kritikus ismerőseimtől, hogy írják meg a saját véleményüket, recenziójukat, ne magamnak kelljen magyaráznom a bizonyítványomat.

– 2012 óta mi történt?

– Tulajdonképen semmi, kicsit alábbhagyott a szenvedélyem. Olyan dolog az írás, hogy amikor jönnie kell, úgyis jön. Ha meg nem jön, hiába keresem.

– És most jön?

– Meglátjuk.

– A pandémia hogyan hatott rád? Voltak olyan irodalmárok, akik azt jósolták, hogy majd mindenki megírja a maga pandémia-kötetét. Téged ez hogy érintett?

– Alapvetően szeretek visszavonultan élni, úgyhogy engem a pandémia, mint külsőleges hatás, nem érintett negatív módon. Észre sem vettem.

– A harmadik kötet tervben van?

– Igen, csak össze kellene szednem.

Bakos Kiss Károly
Fotó: Kárpátalja.ma

 – Értesüléseim szerint Magyarországra készülsz…

– Igen. Nem szeretek tervezni, beleugrok a mélybe, aztán úszni kell, ennyi.

– Sok sikert kívánok ehhez az úszáshoz, és remélem, a harmadik kötet is partot ér!

Szabó Kata
Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This