Kárpátaljai portré: interjú id. Pocsai Sándorral

Kárpátalján nagy méreteket ölt az alkoholbetegség. Emellett évről évre nő a más szenvedélybetegséggel és depresszióval küzdők száma is. Ezzel egy időben azonban megannyi családban történtek és történnek csodás szabadulások a függőségből, sok ember jut élő hitre. A csongori Bethesda Szenvedélybetegeket Mentő Misszió közel két évtizedes múltra tekint vissza. Alapítója és vezetője idősebb Pocsai Sándor, református lelkipásztor. Kárpátaljai portré rovatunkban ezúttal őt mutatjuk be: életét, szolgálatát, missziós tevékenységét.

 

– Kérem, mutatkozzon be az olvasóknak! Milyen volt a gyerekkora?
– Idősebb Pocsai Sándor vagyok. Guton születtem. A 62. életévembe léptem. Harmadik gyerekként születtem a családba. Két testvérem, egy bátyám és egy nővérem csecsemőkorban meghaltak. Én is a halál közelébe kerültem már az anyaméhben. Úgy látszik, a sötét erők nem akarták, hogy megszülessek. Édesanyám áldott állapotban volt velem, mikor egy katonai autó beakasztotta őket egy szekér kővel Jánosinál, s beleborultak egy mély árokba. Ő a kő alá került. A katonák megálltak, s kihúzták a kő alól. Kórházban feküdt, 120 injekciót kapott, alig maradtam életben.

– Az iskola elvégzése után szobafestőként dolgozott. Miért választotta ezt a szakmát?
– Négyéves koromban dolgozott nálunk egy szobafestő, bizonyos Varga Péter bácsi. Én megfigyeltem, hogy édesanyám reggelit készített neki, majd ebédet, vacsorát, minden étkezéshez kapott egy krigli bort, s a munka végeztével egy marék pénzt adott neki. Ekkor, négyévesen eldöntöttem, hogy én is szobafestő leszek, mert gazdag ember akartam lenni, jól akartam élni, melegben dolgozni és sok pénzt keresni. Amikor 16 éves lettem, ez az álmom is teljesült.

–Hogyan alakult a továbbiakban az élete?
– Serdülőkoromban tisztességes, rendes és főleg tiszta feleségről álmodtam (mert tisztaságmániában szenvedek), s rendezett környezetben, nagylábon akartam élni. Isten megadta mindezt: gazdag, megbecsült, köztiszteletben álló ember voltam. Amikor házasságra léptem a feleségemmel, Isten megáldott két gyermekkel bennünket. Két autóm volt. Emberileg mindenünk megvolt. Csak a lényeg hiányzott az életünkből…
A feleségem könyvelői szakon végzett, a kereskedelemben dolgozott. Rivalizáltunk a pénzkeresésben. Megpróbáltuk mulatságokban, kirándulásokban kiélni magunkat, megvásárolni az örömöt, aztán mindig arra ébredtünk, hogy nem tudjuk utolérni azt. Mint a délibáb, mindig eltűnt…

– Hogyan lett Önből lelkipásztor?
– ’89-ben kaptam egy igei elhívást a lelkipásztori szolgálatra. Az egyik rokonomat temettük, aki 36 évesen meghalt. A szülőfalumban akkor nem volt helyben lakó lelkész. Felajánlottam az elhunyt idős szüleinek, hogy elhozom a lelkészt, és haza is viszem. Akkor már presbiter voltam. Megkérdeztem a lelkipásztort, igaz-e hogy kettesével veszik fel a jelentkezőket lelkipásztori képzésre? Visszakérdezett, hogy én megpróbálnám-e a képzést. Én azt válaszoltam neki, hogy ezt nem lehet próbálni. Valaki ezt vagy teszi, vagy nem. Különben meg nehézajkú ember vagyok, mint Mózes.
Amikor hazamentem a temetésről, a feleségem épp a munkahelyén volt. A gyerekek kinn játszottak a hóban az udvaron. Leültem Bibliát olvasni, és a könyvjelző Mózes 5. könyvénél volt betéve. Ezt olvastam: „Sőt felette közel van hozzád ez íge: a te szádban és szívedben van, hogy teljesítsed azt” (Károli-fordítás, 5Móz 30,14 – a szerk.).
Nagyon megrettentem. Két órával azelőtt beszélgettünk a lelkipásztori szolgálatról, kifogásokat hoztam fel, de a kételyeimre az Isten rögtön válaszolt. Megijedtem, és kimentem a házból. Ettől a naptól kezdve megszállt a félelem. Elkezdtem titokban tanulni, szereztem egy Heidelbergi Kátét. Szívemben volt a vágy igét hirdetni, de ha magamra néztem, akkor tehetetlenséget, képzetlenséget láttam. Tipikus Jónás-történet: menekültem Isten elől, féltem, hogy szégyent vallok, és gúny tárgya leszek. Úgy felőrlődött az idegrendszerem, hogy március 16-án reggel kitekerte az ideg a lábamat. Minden ujjam másképp állt, megmeredve, lebénulva. Levegőt sem kaptam. Kórházba kerültem. Akkor szólítottam meg Istent először saját szavaimmal, hogy könyörüljön rajtam, és én szolgálni fogom Őt. Isten megsegített. Hat hetet voltam kórházban, ott döntöttem el, hogy bármi lesz, nem játszom tovább Vele.

– Mi történt, miután felépült?
– Kijöttem a kórházból, és elhatároztam, hogy elmegyek Forgon Pál püspök úrhoz. A püspök úr diplomatikusan el akart utasítani, mert a családban volt már egy lelkipásztor, aki akkoriban sajnos alkoholizált. Isten ebben a helyzetben úgy megerősített engem, hogy felálltam a székről, s mondtam neki, hogy beszéljünk, mint férfi a férfival: „Velem egy baj van, hogy Pocsainak hívnak, és Gutról származom. A püspök úrnak már van egy ilyen nevű lelkipásztora, aki sok bajt okozott önnek. Mégis arra kérem, hogy tessék engem felvenni, s ha nem ütöm meg azt a mércét, amit a többiek, vagy ha gond lesz velem, akkor nyugodtan eltanácsolhat. Az az én szégyenem lesz, nem a püspök úré.” Felállt velem szemben, az asztalra csapott, s azt mondta: „Ám legyen!”
Így indult a lelkipásztori szolgálatom. Úgy látszik, megütöttem a mércét. Másfél hónap után négy gyülekezetbe helyezett ki, bedobott a mélyvízbe. Ez volt az én vizsgaidőszakom. Utána úgy megkedvelt, hogy maga mellett akart tartani Beregszászban. De kértem, hogy helyezzen falura, mert falusi ember vagyok. Megszeretett, és tisztelt, s amíg élt, jó kapcsolatot ápoltunk.

– Hogyan került kapcsolatba a szenvedélybetegeket mentő missziós munkával?
– A dömösi iszákosmentő otthon alapítójának, Balog Zoli bácsinak a lánya egyszer tolmácsolt egy evangelizációs héten, ahol Delényi István, egykori kárpátaljai református lelkipásztor szolgált. A hölgy meghívta Delényi tiszteletest, hogy nézzen szét Dömösön az iszákosmentő misszióban. Ő meghívta a komáját, Homoki Gábor feketepataki református lelkipásztort, én pedig velük tartottam. Így kerültünk a dömösi misszióba egy munkatárs-továbbképzőbe. A foglalkozás kezdetén bemutatkoztak az alkoholból, paráznaságból, a bűnből szabadult emberek, és olyan jó érzés töltött el engem, otthonra találtam. Amikor hazajöttünk, elkezdtük a munkát a búcsúi elvonóintézetben. Az volt a feladatunk, hogy keressünk olyan embereket, akik nem vegetálni akarnak, hanem valóban szabadulni. S akiben ez a vágy megvolt, azt bérmentesen elküldtük Dömösre, hogy megszabaduljon. Én a magyarok között misszióztam, Delényi István pedig az ukránok között.

– Később aztán a munkácsi járási Csongoron is létrejött a dömösihez hasonló missziós központ, a Bethesda.
– Amikor Gulácsy Lajos püspök úr hazaérkezett Amerikából, első útja hozzám vezetett, és megkérdezte, hogy végezném-e itthon én is ezt a missziós tevékenységet. Időt kértem, hogy imádkozzam, és Istentől kértem vezetést. Fohászkodtam, és Isten azt az igét adta a Példabeszédek könyvéből, hogy „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; és a magad értelmére ne támaszkodjál”. Rövid időn belül négyszer kaptam zsinórban ezt az igét, tehát igent mondtam. ’97. szeptember 29-én elindult az első misszió 15 emberrel. Nehezen kezdődött. Nem volt semmilyen anyagi támogatásunk.

– Hamarosan azonban már bővítésre volt szükség…
– Két év múlva olyan híre lett a missziónak, hogy az 58 ágyra a januári hónapban 100-120 jelentkező jutott. Elkezdtünk nagyon komolyan imádkozni, hogy Isten adjon utat a bővítésre. Háromévi imádság után Isten igét adott a Krónikák könyvének 28. részéből, ahol a templomépítésről van szó. Sem pályázat, sem pénzígéret nem volt, csak az adományokból spórolt pénz. A missziót szabadult alkoholisták építették a saját tizedükből, gyülekezeti perselyekből, hívő emberek tizedpénzéből. Isten nem engedett meg semmiféle pénzmosást, az ilyen forrásokat lezárta.

 

– Mikorra fejeződtek be a munkálatok?
– 2006. augusztus 16-án kezdtük el lerakni a fundamentumot. Minden oldalról jött a segítség, így két év alatt felépült. 2008-ban adtuk át az épületet. Többször fogytunk ki az anyagiakból, de Isten ilyenkor mindig elküldte a segítséget. Számos ilyen csodának voltunk a tanúi.

– Ön megannyi helyen hirdette már az igét.
– Nagyon sok helyen szolgáltam. A határon túl főként Szlovákiában, Magyarországon, Erdélyben. Kárpátalján alig van gyülekezet, ahol nem fordultam meg. A misszió kapcsán minden hónap utolsó vasárnapján van kiszállásunk gyülekezetekbe, ahol részben bemutatjuk a tevékenységünket, részben meglátogatjuk a szabadultakat. Az egy-két órás szolgálatunk prédikációból, bizonyságtételekből, éneklésből áll.

– Emellett Afrikában is járt…
– Igen, 2013-ban jutottam el Dél-Afrikába. Egy magyarországi evangélikus lelkipásztor, Orbán Attila négy évet szolgált kinn a Kwasizabantu misszióban Dél-Afrikában. Ő hívta meg a kübekházi polgármestert, Molnár Róbertet, aki nekem egy kedves barátom, s ő meghívott engem is Afrikába. Így jutottunk ki Kárpátaljáról ketten Seres János esperessel. Három hetet töltöttünk ott. Csodás élményekben volt részünk, sokat tanultunk és töltekeztünk. Nagyon áldott missziós munka folyik ott egy német család révén.

– Mit jelent Önnek a szülőföld, Kárpátalja?
– Azt mondták Guton, hogy ha mindenki el is költözik Gutról, én akkor sem fogok. Szerettem a szülőfalumat, már be voltunk rendezkedve erre a földi életre. Amikor Isten szolgálatba állított, én mégis otthagytam a szülőfalumat, a berendezett portánkat. Isten azonban kárpótolt mindenért.
Szeretem a szülőföldemet, nem akarok elmenni innen. Pedig már a nyolcvanas években lett volna lehetőségem elköltözni Szlovákiába. Én hiszem, hogy ha én itt születtem, akkor Isten engem ide rendelt, s itt akar látni. Amíg ő kegyelmet szavaz nekem, én Őt akarom szolgálni. S ha majd nyugalomba vonulok, és pihenek, akkor Sámuel szavai szerint szeretnék élni: imádkozva azokért, akik szolgálni fognak, és úgy hazaköltözni a mennyei hazába.

Pusztai-Tárczy Beatrix
Kárpáltaja.ma