Kárpátaljai portré: interjú Pálfy Juliannával

Pálfy Julianna festőművész, író Csapon született, Ungváron végezte művészeti tanulmányait. 1993 óta tagja a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének. Férjével, Pálfy István festőművésszel, 1988-ban újrafestették az ungvári katolikus templom freskóit. Az 1994 óta Magyarországon élő művésznő rengeteg saját kiállítása mellett műveivel részt vett számos kollektív tárlaton is. Festményeit többek között megismerhette Bécs, Pécs, Budapest, Rosenheim, Gersfeld, Győr, Szentendre, Szeged, Nyíregyháza, Ungvár, Beregszász stb. művészetkedvelő közönsége.

– Ön egy univerzális művész. Fest, ír, sőt anno Duncsák Attilától komponálást is tanult. Ha lehet rangsorolni, ön számára mi a fontosabb, a festészet vagy az írás? Inkább írónak vagy festőnek tartja magát? Mi jött előbb?
– Azt hiszem, ha van az embernek mondanivalója, megtalálja hozzá az eszközt, amivel leginkább kifejezheti magát. Ha festek, nem történetet mesélek, hanem érzéseket, hangulatot, a bennem lévő színes világot próbálom formába önteni. A mesék, versek a saját történeteim, énem másik része.
A rajzkészséget anyámtól örököltem. Kiskoromtól sokat rajzoltam, de olvasni is nagyon szerettem. Talán nem nekem kell eldöntenem, ki is vagyok. Azt, hogy gyermekeim születtek, mindennél fontosabbnak tartom.

– Egyik önéletrajzában azt írja, hogy eredetileg filmes akart lenni, sőt egy ideig még újságot is írt. Végleg lemondott a filmes álmokról?
– Ha Magyarországon születtem volna, talán most egy filmbemutató kapcsán beszélgetnénk. A művészet minden fajtája érdekel, és a film az a műfaj, amiben együtt van az összes. Zene, történet, kép. Filmes álmaim? Talán egyszer rajzfilm lesz a meseregényeimből. De azt nem én fogom rendezni.

– 1969 és 1973 között az Ungvári Iparművészeti Szakiskolában tanulta a festészetet olyan mesterektől, mint Berecz Vilmos és Petky Sándor. Hogy emlékszik vissza ezekre az évekre? Rajtuk kívül kik voltak, akik hatottak a művészetére?
– Fiatalon minden egészen más. A mostani fejemmel visszagondolva azokra az évekre, nehezen értem meg, miért is szerettünk oda járni. A körülmények csöppet sem voltak ideálisak, sokat fáztunk és örökké anyaghiánnyal küszködtünk. De avantgárd szellemiség uralkodott mindamellett, hogy klasszikus oktatásban részesültünk. Egymástól is sokat tanultunk. Duncsák Attila művészete hatott rám leginkább. Azóta is figyelemmel kísérem alkotói tevékenységét.

– Szöllősy Tibor újságíró írja: „… képei egyedi stílust képviselnek, élményszerűek, sajátos kompozíciójukkal maradandó benyomást keltenek, tobzódnak a színek gazdagságában.” A festményeit nézve, számos stílus jegyeit fedeztem fel, van önnek kedvenc stílusa? Lehet-e egy alkotó elmét a stílusok szabta korlátok közé szorítani?
– Szerintem a stílus mint fogalom, ma már nem érvényes. Az internet korában minden percben másféle hatás ér minket. Együtt létezik középkor és űrkorszak. Akkor hiteles egy művész, ha őszinte. Én a képhez, a mondanivalómhoz választok formát.

– Akkor térjünk rá az írásra! A Móra Kiadónál két meséskötete jelent meg, a főhősük a kölyökkutya. Miért pont a mese, miért a gyerekek?
– Egy rádióműsorban gyerekek beszéltek mesekönyvekről. Elsősök voltak, épp hogy megtanultak olvasni. Egy kislány panaszkodott, hogy a szünidőben vagy nagyon gyerekes, vagy nehezen érthető könyveket kell olvasni kötelező olvasmányként. Ezt hallva ültem le írni egy könnyen olvasható, fiúknak-lányoknak egyformán érdekes tanmesét. Azóta ajánlott olvasmány és a hetedik kiadás jelent meg idén.

– Aztán néhány éve saját kiadásban jelent meg egy verseskötete Röviden címmel, amit persze saját munkáival illusztrált. Napi sajtó, mese és most a líra. Beszélne nekem erről az útról, ami végül a versekhez vezette?
– Röviden – a cím is arra utal, hogy egy röpke hangulat, gondolat, pillanatnyi lelkiállapot, ami itt egy könyvecskében össze van rendezve. Ez a legőszintébb műfaj, ezért nem túl vidám, nem túl pozitív. Verset mindig a lélek akar írni. Én pedig engedelmeskedem.

– A kötet főként szabadverseket, de inkább életérzéseket, behatásokat, életmozzanatokat tartalmaz. Néhány műnek címe sincs, másokat pedig ismert költők ismert verseitől kölcsönözte. Nem gondolja, hogy ez kissé vakmerő dolog, így jelentkezni a magyar líra színpadán?
– A Dunánál című versre gondol? Költőversenyt hirdettek ezzel a címmel. Beküldtem, második lettem, a díjátadón Kútvölgyi Erzsébet szavalta el, gyönyörűen. A vers bekerült A Dunánál című antológiába is.

– Egy csepeli tárlaton beszélgettünk, ahol a férje is jelen volt. Többek között szóba került, fájlalják, hogy szinte alig van kapcsolatuk a szülőföldjükkel. Nem hívják kiállításra, de még csak a sajtó sem érdeklődik a művészetük iránt. Hát most ezt orvosoljuk. Mit üzen az otthoni olvasóknak, művészetkedvelőknek?
– Sok évvel ezelőtt nagyon is volt kapcsolatom az otthoni olvasókkal, művészetkedvelőkkel, ugyanis én voltam a Kárpáti Igaz Szó tervezőszerkesztője és egyben a kulturális rovat munkatársa. Mostanában egyre ritkábban járunk haza. Azért, hála az internetnek, tartom a kapcsolatot ismerősökkel, barátokkal. Ismerem az ottani körülményeket és nagyon bízom benne, hogy jönnek majd jobb idők. Talán akkor majd összejön egy könyvbemutatóval egybekötött kiállítás is.

Lengyel János
Kárpátalja.ma