Kopogtató: a munkácsi várban
Voltunk a munkácsi várban. Turulmaradványokat kerestünk. Kifizettük a százhrivnyás belépőjegyet. Cserébe gyakorlatilag nem láttunk semmit. Szárazárok helyett paravánokba ütköztünk, az udvarban zárt ajtók fogadtak.
Zrínyi Ilonát és a kis Ferencet viszont láttuk. Szögesdróttal díszített kordon mögül, jókora távolságból, de lehetőségünk nyílt rá, hogy megcsodáljuk Matl Péter alkotását.
Nem sok nemzettársunk fordul meg ezentúl a várban − konstatáltuk útitársaimmal. Egyetlen magyar hangot sem hallottunk, kivéve, ha a sajátunkat hallattuk.
Még odaérkezésünk előtt, a bekötőútról láttuk, hogy folynak a munkálatok: szorgosan építik a címert a turulmadár talapzatára. A talapzatra, melyet 2008-ban egy munkácsi származású magyar család építtetett újjá. Benne a meggyalázott, ledöntött előd építőköveivel.
Ha bárki megkérdezne egy kárpátaljai magyart, hogy álljon-e háromágú szigony a nagymultú várban, senki nem ellenezné. Munkács Ukrajna területe. Elidegeníthetetlen része. A jelenlegi vészterhes időkben különösen fontos a területéért, jövőjéért harcoló nép önkifejezése. Ám kétségünk sem fér hozzá, hogy a címert méltóbb módon is el lehetett volna helyezni, saját talapzattal ellátni.
Ma, október 23-án a magyar forradalom és szabadságharc emléknapja van. Ahogy 1956-ban a budapesti fiatalok, ma Ukrajna népe is ugyanazt skandálhatja: Ruszkik haza! Köztük mi is. Hisz számtalan magyar, vagy magyar felmenőkkel rendelkező katona harcol az orosz megszállók ellen a fronton. Sokan adták életüket Ukrajnáért.
Mi itt évtizedek, évszázadok óta megférünk, sőt szoros barátságban élünk Kárpátalján. Miért ne férne össze a múltunk a jelenünkkel? Az ukrán címer az ezeréves múltunkat jelképező turulmadárral? Mi békét akarunk. Egy kiegyensúlyozott, demokratikus Ukrajnát, amelynek mi is a részesei vagyunk. Múltunkkal, gyökereinkkel. Jelenünkkel és jövőnkkel.
Pallagi Marianna