Kopogtató: a tűréshatáron

Szerző: | 2021.01.10., 19:30 | Kopogtató

Fotó: Szabó Kata/Kárpátalja.ma

„Itt kínok laknak meg örömök
S az örömök kitelepülnek”

Bakos Kiss Károly: Cím nélkül

Meddig lehet feszegetni a tűréshatárt? – tettem fel magamnak többször a kérdést az utóbbi hetekben. Sajnos a tavalyi problémák nem ragadtak 2020-ban, és már most tapasztalható, hogy ez az év sem lesz könnyebb, mint a tavalyi volt.

Düh és fájdalom. Ez a két fogalom jut eszembe arról, hogy állam és határ. Düh a korrupcióval és az álszent bűnüldözéssel szemben, és amiatt, hogy hány embernek kell külföldön maradnia, hogy itthon boldoguljon a család. Fájdalom, amikor a szétszakadt emberi kapcsolatokra gondolok.

Elmúlt már karácsony, a szeretet és a határőrség meggazdagodásának szent ünnepe. A családfők és a rokonok a jó meleg otthonokból visszaszállingóznak a munkásszállókra. Marad a videócsetes vacsora és a reménykedés, hogy holnap talán jobb lesz. De a jelek szerint nem lesz jobb. Sem az országban, sem pedig a világban. És mostoha honatyáinknak mi a legnagyobb problémája még ilyenkor is? Hogy én milyen nyelven méltóztatom megvásárolni a kenyeret a kisboltban abból a pénzből, amit én kerestem. Kár, hogy az nem okoz nekik fájdalmat, hogy nap mint nap ezreknek kell dönteniük arról, hogy a közüzemi díjakat fizetik be vagy ételt vásárolnak. Senki és semmi nem számít, csak A Szent Eszme, és a Szlává Ukrájinyi. És újra csak a düh és fájdalom az, ami átjár. Én miért vagyok kevesebb az állam szemében az anyanyelvem miatt? Miért akarnak ellehetetleníteni? Miért fáj az ő fülüknek a számomra legszebben csengő nyelv? Miért azokba rúgnak, akik egyben tartják az országot? Miért az a legnagyobb probléma számukra, hogy milyen nyelven beszélek?

Ma újraolvastam Bakos Kiss Károly Cím nélkül és Útlevél c. versét. Egyre jobban értem és megértem. A sorok aktuálisabbak mint valaha. 21 éves vagyok, szeretném lassan megalapozni a jövőmet. De tehetetlen és tanácstalan vagyok, és egyre többször felvetődik bennem az, hogy hogyan tovább. Lassan érik a gondolat, mint a gyümölcs az árnyékban, és elérkezik az idő, hogy döntenem kell majd, hogy élni akarok vagy túlélni.

Meddig lehet feszegetni a tűréshatárt? Nem tudom. De már szakadoznak a szálak.


Szabó Kata
Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This