Kopogtató: áramszünet
Néha előidéz némi édeskeserű nosztalgiát a villanyoltás. Egy csipetnyi gyerekkort. A gyertyafényes, petróleumlámpás éjszakák emlékét. Csak akkor még volt kályhánk. És nem egy online hírportál főszerkesztője voltam.
Tizenhét órás sötétségmaratont követően kezdek bele először az írásba. Én balga, ha tudom, hogy kevesebb mint másfél órán át kapjuk vissza a civilizációt, inkább mosni kezdek, vagy főzök valamit. Természetesen Murphy törvénye is most ér utol: bekrepál az aggregátorunk. Nincs víz, csak amennyit vödrökben, fazekakban tárolunk. A szünetmentes tápegységünk segít, hogy ideig-óráig ne fagyjunk meg, de vajmi kevés 2-3 óra takarékos fűtés, ha 36 órából 34-ben vagyunk sötétségbe zárva.
Éjjel egytől reggel hatig van áram. Eddig kellett volna tisztálkodni, mosni, főzni, mosogatni, ne adj isten, takarítani. Látom este a gyertya, lámpa fényénél, hogy mosás után rimánkodik a csempe, Haloweent idéznek a pókhálók. De minden cseppje arany a megszedett víznek. Nem pazarolhatom a felmosáshoz hasonlatos úri huncutságokra.
Nincs térerő. Se írni, se telefonálni. Honlapot szerkeszteni? Ki van zárva. Nem tudom, hogy a hajam tépjem ki, vagy a fejem verjem a falba tehetetlenségemben. Mindeközben az ügyeletes kolléga a padláson kuksol, szénakupac mellett mobilnetre vadászva.
Határrulett. Ha nincs áram, nincs határátkelés. Bosszankodom, mert van aggregátoruk. Fél napig szünetelt az átléptetés, amikor beszerelték. De miért is lenne használva! Próbálok sakkozni – ahogy mindenki –, ha határt kell átlépnem. Nemrég volt áram, akkor nincs értelme várni a kishatárra. Vagy fordítva. Áll a 0–24 -es átkelő. Irány Kaszonyba, Haranglábra! Hosszú, idegtépő várakozás. Ha megkaphatnám az időt, amit a határsoron állva loptak el az életemből, hosszú hetekre mehetnék szabadságra.
Taníts, ha tudsz! – a koronavírus miatt bevezetett távoktatás után az óvóhelyen kuksolás hátráltatta a kárpátaljai tanulók előrehaladását. A hab a tortán az áramszünetek kihívása. Egyes iskolák rendelkeznek aggregátorral. Van, ahol kályha ad meleget, és a telefonok, lámpák fénye némi világosságot. Ahol nem tudják megoldani a fűtést, marad a kabátban seggelés, vagy mehetnek haza idejekorán – a vaksötétbe.
Kiszámíthatatlanság. Amihez nem lehet hozzászokni, hogy fogalmunk sincs mikor, mennyi időre köszönt ránk a villanyfényes valóság. Van kidolgozott ütemterv. A probléma – legalábbis több településen –, hogy köszönőviszonyban sincs a valósággal. Tárcsázzuk az áramszolgáltatót. A diszpécser fellengzősen kioktat: ne zargassam a piti dolgaimmal. Minden a lekapcsolási rend szerint halad. Félőrületemben elmélázok rajta, hogy talán neki van igaza, és én nem veszem észre, hogy órák óta van villany a házban. De hiába nyomkodom a villanykapcsolót. A leolvadt fagyasztó „illata” végül könyörtelenül visszazökkent a valóságba.
Pallagi Marianna
Nyitókép: Facebook/Csepei Középiskola