Kopogtató: az én vasfüggönyöm

Hat-hét éves lehettem, amikor először utaztam Magyarországra. Csak pár képkocka maradt meg: egy katonaruhás alak, a régi Audink, és a rácsodálkozás: minden felirat magyar nyelvű volt!

Kerestem a cirill betűket, de semmi. Minden szót ki tudtam olvasni, értettem a jelentésüket. Jóleső volt, de valahogy mégis természetellenesen hatott.

Aztán az első kirándulás elemi végén. Sopronhorpács. Kedves család, három gyerkőc, aranyhalak, honvágy. Lassan megszoktam a magyar feliratokat, hogy anyanyelvemen beszél a kalauz a vonaton. Átestem a határon túliak tűzkeresztség-kérdésén (hogy tanultál ilyen jól meg magyarul?) és furcsállottam, hogy nem értik a slopi, topán vagy kattogó kifejezéseket, ráncolják a homlokukat, amikor megkérdezem, hogy mocskos vagyok-e, vagy kell helyett a kelleszt használom.

Egy későbbi csoportos kirándulás, és talán ennyi. A középiskolai és főiskolai évek alatt még útlevelem sem volt. Nem is hiányzott. Úgy éreztem minden és mindenki itt van, aminek és akinek körülöttem kell lennie.

Sokáig arra sem gondoltam, hogy rossz helyen lenne a határ. Bevételi forrást jelentett a családoknak. Gyermekkoromban boldog-boldogtalan az átkelőket járta. Az autósok jobb napokon hármat, négyet is fordultak a kis benzinjükkel vagy szoljárkával. Hogy illegális lenne az üzemanyag-szállítás? Nem öltek embert, nem raboltak, csak adtak-vettek. Itthon egyáltalán nem volt munkalehetőség, és valamiből meg kellett élni – tiszta volt a lelkiismerete mindenkinek…

Isten álld meg vagy Scse ne vmerla?

Nem tudom visszakövetni, hogy mikor hallottam először a Trianon kifejezést. Mondogatták az idősek, hogy a csehek alatt így, a magyarok alatt úgy volt, a legtöbbet mégis a szovjetekről, a kolhozokról anekdotáztak. A kenyeret adó kolhozról. Ahol dolgozni kellett, „de mégis szerették. Jutott is, maradt is, csak okosnak kellett lenni.” Nem így érezték persze a kulákok, akiktől több hold földet vettek el – emlegették az öregek nem minden gunyoros felhang nélkül.

Talán nagymamám ruszinsága miatt volt teljesen magától értetődő a soknemzetiségű lét. Ha ő nincs, idegen szót sem hallottam volna sokáig a színmagyar településemen. Később így is okozott némi dilemmát, hogy akkor most piros-fehér-zöld vagy kék-sárga? Isten álld meg vagy Scse ne vmerla? De megfért a kettő egymás mellett és a nemzeti imára úgyis mindig hevesebben dobbant a szívem.

Hogy megviseltek-e a június 4-ék akkoriban? Nem mondhatnám. Az én első fájdalmas Trianonom a 2004-es magyarországi népszavazás volt. Dacos keserűséget éreztem: a területet fájlaljátok, de mi nem kellünk? Nektek csak ukránok vagyunk? Járulékos veszteség? Persze ahogy nőtt be a fejem lágya, fokozatosan árnyalódott a kép is a kérdést illetően. Az ukrajnai szigorítások, a nyelvhasználat elleni fellépések, a kisebbségi jogok szűkítése pedig csak tovább erősítette magyarságtudatomat. Szorosabbra fűzte ragaszkodásomat az anyaországhoz.

Az elszakítottság második fájdalmas érzését a jelenlegi karanténhelyzet teremtette meg. Amíg évekig nem hiányzott az átkelés lehetősége, a világjárvány miatti határzárat börtönként élem meg. Hogy mi változott? Már nincs karnyújtásnyira mindenki, akit szeretek: az időközben szerzett anyaországi barátok, az áttelepült rokonok, családtagok.

Frusztrál a tudat, hogy akadályozva vagyok a szabad mozgásomban, hogy behatárolnak. Pedig csak néhány hétről, hónapról van szó. Mit érezhettek azok, akiket évtizedekre elzárt a semmiből jött kerítés? Testvérek, jegyesek maradtak szerettük, idősödő szülők a támaszt jelentő gyermekeik nélkül. Sokan közülük meg sem élhették a viszontlátást. Nem válthattak levelet. Nem indíthattak Messenger-hívást. Nem beszélhettek a fájdalmukról.

Öröklődött a csöndjük. A nagyszülők, dédszülők csöndje. Talán ezért is szükséges annyi idő, hogy ráeszméljünk, milyen súlyos veszteséget kódolt belénk az elmúlt száz év, és milyen terheket örökíthetünk mi magunk tovább, ha nem beszélünk a személyre szabott vasfüggönyünkről.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma