Kopogtató: Dicsőség Ukrajnának! Dicsőség a hősöknek!

Önök hányszor, milyen szövegkörnyezetben hallották a címben szereplő köszöntést? Én legtöbbször politikusoktól, az utóbbi időben főként az ukrán válogatott meze kapcsán, korábban túlnyomórészt katonatemetéseken.

Popovics Rolandén, Timoscsuk Mihályén, Oleg Tyurikovén. Lőrinc Sándor virrasztóján nem, de a temetésén volt, aki harsogja. És hallottam Uglyán is, Volodimir Cirik búcsúztatóján. Álltam a tömegben, néztem a zokogó családot a 23 éves katona nyitott koporsója körül, a könnyező bajtársakat, és velük együtt sírtam. Nem ismertem az áldozatot. Tudósítóként, egy budapesti fotós fixereként voltam jelen, mégsem tudtam objektív maradni. Letaglózott a település gyásza, majd jött a mérhetetlen keserűség és a düh, hogy ezek az emberek (sokan még szinte gyerekek) értelmetlenül haltak meg. Ugyanezt éreztem, amikor Márkusz Viktor feleségével, Popovics Roland szüleivel, Timoscsuk Mihály és Lőrinc Sándor édesanyjával, Szólics Román nővérével, családtagjaival beszéltem. A szemekben nem láttam mást, csak fájdalmat és ürességet, amit a posztumusz kitüntetések nem tölthetnek ki. Ahogy a napokban elesett 22 éves Semcsuk Karina vagy a 37 éves Volodimir Beljov hozzátartozóit is aligha vigasztalja, hogy magasztos célért halt meg a szerettük.

Hét éve folyamatos a vérontás, és egy szemernyit sem kerültünk közelebb a békéhez. Nem vagyok hadvezér sem államelnök, nincs receptem az eléréséhez, de abban biztos vagyok, hogy a sport átpolitizálása nem lehet megoldás. Épp ezért nem a mezekre kérünk hősöket, hanem a törvényhozásba. Hősöket, akik nem járulékos veszteségként tekintenek az áldozatokra. Akik minden erejükkel a valós problémák megoldásán dolgoznak, amíg a katonák az országért kockáztatják életüket a frontvonalban.

Pallagi Marianna

Kárpátalja.ma