Kopogtató: kedves hullagyalázók!
Hónapok óta érett ez a kifakadás, amire tanúm minden kollégám. Sokan fognak emiatt utálni, kinevetni, megszakérteni, de nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy halott emberek emlékét gyalázzák sokan reggeltől estig.
Az utolsó csepp november 4-e volt.
Több mint 20 kárpátaljai katona halt meg Zaporizzsja megyében egy rakétatámadásban.
Lehetett volna köztük az apám vagy a nagybátyám, a szerelmem, esetleg a szomszédom. És ugyanígy neked is, tisztelt Olvasó.
Nemrég volt Mindenszentek és halottak napja. Sok fotót láttam temetőkről. Kiváltképpen a katonasírok voltak szomorúak. Tele virágokkal és mécsesekkel, az emlékezés apró jeleivel. A díszes sírok a hiányt mutatják, azoknak a hiányát, akik már nem lehetnek velünk.
Kíváncsi lennék arra, hogy hányan ülnének le egy sír mellé, és kiabálnák a sírnak azokat a mondatokat, amiket egyesek a hozzászólásokban írnak.
Szándékosan nem idézek, mert túlságosan kegyeletsértőnek tartom. Talán sokan azt gondolják, hogy milyen abszurd ez a kép, ülni egy sír mellett és óbégatni, de nem ezt teszi sok kommentelő? Nevetnek vagy megszakértik a halálhír alatt a dolgokat, miközben azért az elhunytért valaki otthon reszketve sír.
Hullagyalázó kommentelőkkel van tele a közösségi média.
Nem gondolnak bele, hogy mit írnak. Ha a kommentszekciókba okádott mocsok a homlokukra lenne tetoválva, kíváncsi lennék, hány ember merné elhagyni az otthonát. Pedig az lehetne az igazi FacebookLive. Fotelek mögül kommentelni tét nélkül – a legkönnyebb. Őszinte részvétet nyilvánítani, főleg, ha ismerőssel történt meg a szerencsétlenség, sokkal nehezebb.
Elárulom neked, kedves Olvasó, nem tudok rendesen aludni másfél éve. Velem vannak hetekig a katonák képei, nem tudom kitörölni őket a gondolataimból. Pedig én nem vesztettem el rokonomat. El se tudom képzelni, milyen lehet katonatemetésen a koporsó mellett sírni. Nem tudom, hogy milyen elveszíteni valakit, aki fontos. De azt átérzem, hogy a gyászolókban hatalmas űr tátong. És ezt az űrt nem éppen gyalázó kommentekkel kellene megtölteni. Ha egy szerettem halálhíre alá valaki olyat írna, amilyen kommenteket hagynak sokan a katonatemetéses cikkek alatt…
Mélyen nem tisztelt hullagyalázók!
Sose legyen veletek senki olyan kegyeletsértő, mint amilyenek ti vagytok. Soha ne rúgjon belétek senki a legnagyobb gyászotokban, mint ahogy ti tapostok bele más emberek lelkébe. Anyák, feleségek, testvérek és gyermekek fájdalmát nevetitek ki minden egyes aljas megnyilvánulásotokkal. Kár, hogy Ti pont nem fogjátok ezeket a sorokat olvasni.
De ha Te, gyászoló anya, feleség, testvér vagy gyermek olvasod ezt, érezd, hogy veled vagyok lélekben. És szívből sajnálom, hogy ilyen tragédia történt veled.
Nem tudom – mert már nem merem számolni sem –, hány tucat halálhír van már az ujjaim mögött, de mindegyiket megkönnyeztem vagy nem hagyott aludni. Mert láttam azt az embert, aki meghalt. Ő nem csak egy szám. Nem csak egy katonazubbony. Ő apa volt, fiú, férj, barát, szomszéd, a kedves ember a buszon, a jó bulikat csapó DJ, az aranykezű szerelő… az Ember, aki már nincs.
Köszönöm a nyilvános dühkitörési lehetőséget, legközelebb majd ebből tanulok. Hogy az emberek bizonyos csoportjaiban nincs egy fikarcnyi együttérzés sem. De ez nem hatalmaz fel arra, hogy lesüllyedjek a szintjükre.
Szabó Kata
Nyitókép: Facebook/Szentmiklósi kistérség