Kopogtató: lefejezni valakit

Édesanyám néha megkér, hogy fogjam meg a tyúkok lábát, amíg ő elvágja a vasárnapi ebédünk torkát. Csak ritkán kérnek fel, hogy asszisztáljak a gyilkossághoz, mert nálam „nem akar megdögleni a jószág”, amiért sajnálgatom. Valóban nehezebben múlnak ki mellettem: futott már kakas fej nélkül a kertben, kacsa az udvaron. De olyan is volt, hogy egy tyúk elájult nagymamám kezében, amikor közeledtem feléjük.

Kevés képi emlékem maradt meg a folyamatról, mert soha nem tudtam végignézni az eseményeket. A hangok, a testi behatások annál inkább:

Láb és szárny szorosan tart. Valaki hátra húzza a baromfi nyakát, szedegetni kezdi a tollait. Ekkor mindig elfordítom a fejem, becsukom a szemeimet, és összeszorított fogakkal várom, hogy vége legyen. Hallom, ahogy dolgozik, erőlködik a kés. A tyúk verdes, ahogy erejéből kitelik. Próbálom a lehető legszorosabban fogni. Csillapodik a rázkódás, és amikor teljesen elernyed a halott test, kinyitom a szemem.

„Hogy fogod később te elvágni a torkát?” – kérdezik az otthoniak, ha látják, hogy kikészülök a folyamattól. Nyilván sehogy. A gazdálkodó falusiak szégyene vagyok a madárlelkemmel. Akár álszentséggel is vádolhatnának, hisz nem vagyok vegetáriánus, imádom a csirkét, de inkább élnék vízen és kenyéren, mintsem én oltsam ki bármelyik szárnyas életét. Meggyőződésem, hogy szükség van az állati eredetű termékekre, mégsem vagyok képes a gyilkosságra.

Olvasom az elmúlt napok, hetek támadásait, terrorcselekményeit, és elönt a düh, az értetlenkedés. Főként a lefejezések kapcsán. Próbálom belehelyezni magam a nizzai merénylő cselekedeteibe, elképzelni, hogy milyen elvakult hit szükséges a kivégzésekhez. Bemész egy templomba, és elvágod a sekrestyés torkát. Odamész egy padban imádkozó nőhöz, és egy késsel nyiszálni kezded a fejét, amíg a nyelőcső, minden porc, ér és a csigolya le nem válik a helyéről. A lágy szövetek: a hús, zsír, a bőr, az erek nem okoznak nehézséget. De a gerinc már nem egyszerű. Pláne, ha nem vagy jeles anatómiából, vagy egyszerűen életlen vágóeszközzel kezdtél a folyamatba. De tételezzük fel, hogy sikerül a „munka”. A számunkra ismeretlen személy pedig, akit szintén anya szült, aki ugyanúgy látott, érzett, tapintott, akár te; képes volt gondolkodásra, beszédre, érzelmeinek kifejezésére, aki csöndesen ült és imádkozott, most előtted hever két darabban. És te büszke vagy arra, amit tettél. Mert a hited vezérelt, mert az istened akarta így. De a döntés nem az istened kezében volt. Végül is, csak egyetlen dolgot veszítettél el a tetteddel: a jogot, hogy embernek tituláld magad.

Pallagi Marianna

Készült a Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft. támogatásával.