Parajd aknaszlatinája
Holdbéli kráterek Parajdon. Sáros víz kavarog a mélyben. Benne törmelékek. Ismerős felvételek. Túlságosan ismerős képkockák.
Tíz éve, 2015-ben készítettem riportot Aknaszlatinán az egykori sóbánya tragédiájáról, látleletet az akkori állapotokról.
Végh László fotóriporterrel hüledezve óvatoskodtunk a feneketlen kráterek mellett, képedtünk el a bányáknál az egykor virágzó élet romjain.
2007-ben szüntették be a só kitermelését az utolsó bányában, 2013-ban zárta be végleg kapuit a komplexum. Két évvel később úgy jártunk ott, mintha több száz éve az enyészetnek átadott katasztrófa sújtotta területen barangolnánk. Ép ésszel felfoghatatlannak tűnt, hogy a düledező épületek, őrizetlenül hagyott tárnalejáratok nem olyan rég még több mint ezer ember munkahelyét biztosították, és az ország minden pontjáról, sőt külföldről is rengeteg gyógyulni vágyó látogatta az allergológiai kórház földalatti részlegét. A generációknak biztos megélhetést adó bánya helyett maradtak a víznyelők, kráterek és a non-stop életveszély.
Ma mellbevágó gyorsasággal élik át Parajdon azt, amit Kárpátalján 20-30 év sumákja (tudatlansága?) alatt mosott ki a beszivárgó víz. Most minden szem rájuk szegeződik. Gyűjtések indultak Kárpátalján is a parajdiak megsegítésére. Szép az összefogás, hasznos is, különösen a nemzeti összetartozás emléknapjának apropóján, bennem mégsem az összetartozásunk tüze ég. Másfélék a lángok. Gomolygó füstöt okádnak, halált táncolnak, fojtanak. A kiállás, szívünkben hordozás jóleső lehet, de mit sem változtat a tragédia súlyosságán, a meg nem másítható, vissza nem fordítható pusztuláson, ami – és ez a legdühítőbb – megelőzhető lett volna. Aknaszlatinán és Parajdon is.
Hogy balsorstépés-e, hogy mindkét helyen külhonba szakadt magyarok jövőjét pecsételték (pecsételik épp) meg, nem tudom. Hogy tép minket a balsors, az vitathatatlan. Hogy mi még inkább tépjük, szaggatjuk egymást, magyarok magyarokat, arról vitatkozhatnánk, de fölösleges. A hozzá nem értő kezeknek kiszolgáltatva mindenesetre mindennél nagyobb szükségünk van arra a bizonyos isteni védőkarra. Vagy legalábbis értő, megfelelő anyagi forrással rendelkező, tenni akaró szakemberekre, hogy elkerüljük az akár emberéleteket is követelő ökológiai katasztrófákat. Parajdon talán nagyobb esély van rá. Kárpátalján időről időre terítékre kerül a téma, voltak állapotfelmérések, érdemben mégsem történik semmi. A megtelt bányákat csöndben emészti a víz, és félő, hogy a csönd előbb-utóbb nagy robajjal ér véget. Mi pedig majd akkor kapunk észbe, akkor kongatjuk a vészharangokat, amikor már nincs mit tenni, amikor már túl késő.
Pallagi Marianna
Nyitókép: Végh László