Legendák Kárpátalján: Kerekhegy és a libák története
A Técsői járás csak úgy hemzseg az érdekesebbnél érdekesebb történetektől.
Gondoljunk csak az általunk is bemutatott úrmezei és bustyaházai legendákra. Vagy – hogy ne kalandozzunk messzire –, a járási központ, Técső is gyönyörű eredetmondával büszkélkedhet. Ma pedig egy számomra kedves település, Kerekhegy történetét hoztam el az Olvasóknak.
Kerekhegy Técsőtől körülbelül 15 kilométerre északkeletre terül el. A kicsiny szórványtelepülés valószínűleg a török időben jött létre. Lakosságát az oszmánok elől Biharból és Nyírségből ide menekülők alkották. A hajdan magyar településként számon tartott kisközség ma gyakorlatilag teljesen elszlávosodott. Egykor saját sóbányája jelentette az itt élők megélhetését. A bánya azonban réges-régen tönkrement, s a hajdan szebb időket látott kicsiny, elszigetelt falut ma sorra hagyják el a munkalehetőséget keresők.
Pedig gyönyörű, kedves település Kerekhegy. A Máramarosi-medence ölén szeretett hegyeink emelkednek fölé. Kirándulásra, pihenésre tökéletesen megfelelő hely. Jómagam is megcsodáltam e nyugodt tájat vendégszerető, barátságos lakosaival együtt. Azóta is közel áll a szívemhez. Szívből remélem, hogy van még menekülés számára…
Azonban a szomorkás hangvételtől evezzünk kicsit vidámabb vizekre. Kerekhegynek van egy másik neve is: hajdan Libavárosnak is nevezték. Ma már inkább csak lakosai titulusaként emlegetik e nevet. De hogy honnan is kapta ezt az elnevezést, az alábbi történetünkből rögvest kiderül:
„Történt a régi időkben, mikor a tatár sűrűn látogatta azt a vidéket, hogy fosztogasson, raboljon. Mikor a vérmezei csatában a magyarok lekaszabolták a tatárokat és szétszórták őket, néhánynak sikerült megmenekülnie, elbújtak a közeli rengetegbe, majd csapatba verődtek. Már nagyon éhesek voltak, elindultak hát a hegynek valami élelmiszert keresni.
Hajnal fele értek Kerekhegy határába, és indultak máris, hogy leölik az embereket, elrabolják vagyonukat, ennivalóikat. Hanem nem tudták meglepni az alvó lakosokat, mert a libák meglátták a tatárokat és olyan gágogásba kezdtek, hogy mindenki felébredt. Az emberek látták, hogy baj van, kaszát, kapát, dorongot ragadtak és leverték mind egy szálig a kutyafejűeket, hogy hírmondó se maradt belőlük.
Azóta nevezték a falut Libavárosnak, az ott lakók meg nagy becsben tartják azóta is a libákat.
Hogy miért város, nem falu, hát azért, mert annyi ott a liba, mint az emberek a városban”.
(A legenda megtalálható a Dupka György és Zubánics László által összeállított Szépasszony dombja című kötetben.)
Kocsis Julianna
Kárpátalja.ma