Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: fafaragó
Sok-sok évvel ezelőtt a The New York Times kritikusa azt mondta elragadtatva Pavarottiról – miután élőben hallotta őt énekelni –, hogy „amikor megszületett, Isten megcsókolta a hangszálait”.
Ha ennél a hasonlatnál maradunk, akkor azt kell mondjam, hogy a Makkosjánosiban élő Halavács Béla fafaragó kezét csókolhatta meg hasonlóan a Teremtő.
A 61 éves mester egész életében festett, faragott, alkotott. Több ezerre tehető az általa készített címerek, szobrok, domborművek, táblaképek, falutáblák, emlékművek száma.
Szülőfalujában és Kárpátalján kevésbé ismert a tevékenysége, leginkább Magyarországról és Felvidékről kap felkéréseket.
Ismerjük meg őt!
– Meséljen a gyermekkoráról!
– Makkosjánosiban nőttem fel, itt jártam általános iskolába, majd Gáton fejeztem be a középiskolát. Amióta az eszemet tudom, mindig gyurmáztam vagy fúrtam-faragtam, pedig sokszor elvágtam a kezemet.
A családban senki sem foglalkozott faragással vagy bármilyen kézművességgel. Édesapám erdész volt, édesanyám a háztartást vezette.
– Hogy került kapcsolatba a kézműves tevékenységgel?
Az érettségit követően a Beregszászi Fafeldolgozó Üzem plakátfestő-műhelyében helyezkedtem el: főként tűzbiztonsági táblákat készítettünk.
Fél év múlva átmentem a cég ajándékkészítő műhelyébe, ahol emléktárgyakat készítettünk. Egy év után itthon, a szülői házban kezdtem folytatni ezt a bedolgozó munkát. Esztergályozott és kézzel faragott gólyát, gombát, földiepret készítettem. Minden hónap végén leadtam Beregszászban az elkészült termékeket.
– Közben családot alapított…
– 1978-ban megházasodtam. Két lányunk született. A szülők segítségével felépítettük a házunkat, s itt alakítottam ki a műhelyt. A feleségem, Valika is besegített a munkámba. Közel öt éven át foglalkoztam ajándéktárgyak készítésével, aztán dekoratőrként dolgoztam Beregszászban. Plakátokat, transzparenseket készítettünk, autókat festettünk ki a május elsejei majálisra, május 9-re és a többi állami ünnepre.
A rendszerváltás idején egyre kevesebb megbízást kaptunk, már nem lehetett megélni ebből a munkából, én is más kereseti lehetőség után néztem.
– Mivel foglalkozott?
– Akkoriban nyílt meg a határ, többekhez hasonlóan én is sefteléssel kerestem a kenyerem. A változás 1998-ban következett be, amikor találkoztam egy magyarországi üzletemberrel. Megkért, hogy egy oklevélhez faragjak díszes keretet. Elkészítettem a makkos, tölgyfalevélmintás rámát, s nagyon elégedett volt az eredménnyel. Ezután egy nagyobb megbízást adott: egy skót főnemesi család címerét kellett kifaragnom. Két hétig dolgoztam rajta, de megérte a fáradságot, mert innentől kezdve folyamatosan jöttek a megrendelések. Több száz grófi, bárói, választófejedelmi címer került ki a kezem közül.
– Melyik fajta fa alkalmas a faragásra?
– Legszívesebben hárssal dolgozom, de jó a tölgy-, a dió- és a gyümölcsfa is. Ha megveszem a még nyers fát, azt legalább egy évig szárítom: nyáron a napon, télen a fűtött helyiségben.
– Honnan vannak a szerszámai?
– A szovjet érában Beregdédában sokan foglalkoztak ajándéktárgy, sas faragásával. Egy ottani kovácsmester készítette a helyiek számára a vésőket. Én is tőle, illetve a faragóktól vásároltam az eszközeimet.
– Hol lehet találkozni az alkotásaival?
– Kárpátalján és itthon nem igazán ismernek. Főként Magyarországon veszek részt alkotó- és faluszépítő táborokban. Először Balatonlellére jutottam el 2000-ben, majd 2001-ben a tállyai Közép-európai Művésztelepen és Szabadiskolán vettem részt. Az évek folyamán többek között bolgár, szlovák, erdélyi, orosz mesterekkel ismerkedtem meg. Sokat tanulunk egymástól, látom a fejlődést saját magamon is.
– Miben mutatkozott meg ez a fejlődés?
– A címerekről lassan áttértem a szobrok, portrék faragására. Az első ilyen munkám Fáy András kétméteres domborműje volt, melyet akácfából készítettem el Püspökhatvanba. Aztán számos megrendelést kaptam a magyar történelem eseményeivel kapcsolatban. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kapcsán emlékművet faragtam két település – a Nógrád megyei Galgaguta és a felvidéki Nagykapos – számára. Ez utóbbi településen szervez minden ősszel alkotótábort a helyi Erdélyi János Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola. Legutóbb egy I. világháborús emlékművet készítettem, illetve Álmos fejedelem szobrát faragtam meg.
A másik kedvenc helyem a baranyai Alsómocsolád, ahol többek között a falu történetét faragtam ki 12 táblára. A két éve elhunyt Balázs István viski művész segített a képek megrajzolásában.
A faragás mellett kipróbáltam a festészetet is. A saját kedvemre szoktam festegetni.
– Kárpátalján is vannak faragásai?
– Itthon nem sok művemmel lehet találkozni, Kárpátalján főként magánrendelésre dolgozom. Amit ismerhetnek: Salánkon, a falu elején van egy köszöntőtáblám, a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum címerét készítettem el néhány évvel ezelőtt, a makkosjánosi borháznál van egy cégértáblám. Ezenkívül táblaképeket, bútorbetéteket faragok, de készítettem már kézi keresztet, faragott szentképet is. Gyakran kérnek tőlem faragást születésnapra, házassági évfordulóra.
– Honnan veszi a mintákat?
– Régebben sokat tanulmányoztam a magyar és turáni ornamentikával foglalkozó munkákat, például László Gyula történész ezzel kapcsolatos könyveit. Emellett a megrendelő is elmondja az elképzeléseit, illetve gyakran fényképekkel segítik a munkámat. Az utóbbi időben az internettel is barátkozom.
– Milyen tervei, álmai vannak?
– Folyamatosan dolgozom, most is van két táblaképem, amelyeket be kell fejeznem. Szeretném elkészíteni a II. világháborúban részt vett 18 Makkosjánosiból származó katona emlékművét.
Ameddig bírok, faragok. Egyetlen álmom van: szeretném, ha majd az unokám továbbvinné a mesterségem.
– Így legyen! Isten áldása kísérje munkáját!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma