Nagycsaládok Kárpátalján: a Bereczky család
Sokan azt gondolják, hogy Kárpátaljáról csak elmenni lehet, mert „épeszű ember” nem költözik ide, és nem vállalja az itteni élet nehézségeit (teszem hozzá: vannak szépségei is e csöppnyi, magyarlakta vidéknek).
Nos, ha jól körülnézünk, igencsak meglepődünk, mennyien választják – a negatív előítéletek ellenére is – Kárpátalját otthonuknak. A korábban bemutatott nagycsaládok között is volt budapesti édesapa vagy kazincbarcikai édesanya, s vannak még debreceni, szegedi és más, anyaországból elszármazottak is.
Ismerjük meg most a nagymuzsalyi Bereczky családot, melyet a kárpátaljai férj, István és egri származású felesége, Ilona alkot három gyermekükkel.
– Ilona, mesélj a gyermekkorodról!
Ilona: Egerben születtem, és ott is éltem18 éves koromig. Édesapám erdőmérnökként dolgozott, jelenleg már nyugdíjas. Édesanyám a születésünk előtt tanárnő volt, de mivel négyen vagyunk testvérek, elég kis korkülönbséggel, nem ment vissza dolgozni. Egy nővérem és két öcsém van, így én is nagycsaládban nőttem fel.
Az általános iskolát és a gimnáziumot Egerben végeztem, majd Debrecenbe az akkor még Kossuth Lajos Tudományegyetem (KLTE, mai nevén Debreceni Egyetem – a szerk.) vegyész szakára nyertem felvételt. Innen két év után átjelentkeztem biológus szakra, majd szintén két év után molekuláris biológus szakirányba. 2004-ben államvizsgáztam, majd 2005-ben jelentkeztem PhD-képzésre. Ide az első évben nem vettek fel, aztán meg kiderült, hogy babát várok, így a következő évben már nem is adtam be a jelentkezésemet.
– István, te Nagymuzsalyban nőttél fel.
István: Igen, ott éltünk a szüleimmel és a nővéremmel. Édesapám a Szovjetunió megszűnéséig mentősofőr volt, édesanyám pedig egy rövid ideig a kereskedelemben dolgozott. Később mezőgazdasági őstermelők lettek. Jelenleg – nyugdíjas éveikben – falusi turizmussal egészítik ki nyugellátásukat. A nővérem a szomszédos Bene településen él férjével, nekik két gyermekük van.
Én a nagymuzsalyi középiskola B osztályába jártam, amely akkor még oroszként indult, de mint sok minden mostanság, hirtelen ukrán lett.
A mai napig is előttem van az a kép, amikor az iskola kezdetén bejött életem első tanítónője, aki egy szót sem tudott magyarul, kizárólag oroszul beszélt. Elővett egy füzetet, és közösen tanultunk. Mi megtanultuk, hogy „tyetrágy”, ő meg tőlünk, hogy „füzet”.
A középiskola után, ahol igazából se oroszul, se ukránul, magyarul meg pláne nem tanítottak meg, felvettek az Ungvári Állami Egyetem matematika-informatika szakára.
Számomra akkoriban csak az volt a fontos, hogy felvegyenek valamilyen fesőoktatási intézménybe, és ne vigyenek el katonának.
Aztán egy év elteltével felvételiztem Debrecenbe a KLTE-re, ahol 2004-ben diplomáztam mint matematika-informatika tanár.
– Mindketten a Debreceni Egyetemen tanultatok, és ott találkoztatok…
2005-ben keltünk egybe, s a következő év májusában meg is született első gyermekünk, János.
2008 novemberében őt követte István György, és 2011 szilveszterén örvendeztetett meg születésével bennünket Anna Katalin kislányunk.
– Így terveztétek a gyermekáldást?
Ilona: Nem terveztem nagycsaládot, bár igazából nem is állt távol a gondolat tőlem, hiszen én is többgyermekes családban nőttem fel. Annyit biztosan tudtam, hogy nem szeretném, ha a gyermekem egyke lenne.
István: Azonkívül, hogy szerettem volna gyerekeket, soha nem volt konkrét tervem a számukat illetően, de nagyon örülök, hogy harmadjára is átélhetem azt, amikor elkezd gőgicsélni, lépegetni (annak már kevésbé, amikor a foga jön, és napokig nincs alvás).
A gyerekek mindig nagyon aranyosak, de különösen két-három éves korukban, amikor már szaladgálnak, kezdenek beszélni.
– Hogyan telnek a mindennapjaitok?
Ilona: Rengeteg türelem és energia kell három viszonylag kicsi gyermekhez, de rengeteg örömet is adnak az életben. Nekem velük teljes az életem.
István: Próbálom jól megélni az egyre tökéletesedő káoszt, de ez nem mindig sikerül. Néha eszembe jut, hogy egyszerűbb lenne gyerekek nélkül utazni, de azt azért semmiért sem adnám, amikor a nagyfiam megállás nélkül tud kérdezni Nagymuzsalytól Egerig.
Vannak közös programjaink: elmegyünk kirándulni, várat nézni. Azt tervezzük, hogy tüzetesen bejárjuk a gyerekekkel egész Kárpátalját.
– Úgy látom, a szíved csücske Kárpátalja. A feleséged viszont anyaországi. Mi döntötte el, hogy Nagymuzsalyt válasszátok lakóhelyetekül?
István: Emlékszem, amikor a Debreceni Egyetemre készültem, úgy voltam vele, hogy valahogy kibírom azt a pár évet Magyarországon. Soha sem terveztem áttelepülni, persze nem is zártam ki. Aztán Isten úgy alakította az életemet, hogy még be sem fejeztem tanulmányaimat, amikor már családom lett.
Sokáig panelban laktunk, de amikor megszületett a második gyermekünk, úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk Muzsalyba. A gyerekek és a feleségem is nagyon örültek a változásnak.
– Azóta János fiatok már iskoláskorú lett.
István: Igen, Jánoska nagyfiunk a Nagymuzsalyi középiskolába jár az 1A-ba, ami azt jelenti, hogy magyar tannyelvű osztályba. Miután én oroszul kezdtem az iskolát, és ukránul fejeztem be, majd elkerültem egy magyar egyetemre, úgy határoztunk, hogy a gyerekeink mindenképp az anyanyelvükön tanuljanak. Emellett nagyon fontosnak tartjuk az ukrán nyelv tanulásást is, de csak mint idegen nyelvet.
– Ti mivel foglalkoztok?
István: Jelenleg egy kicsit azzal foglalkozunk, amit szeretünk, azaz a turisztikával. Kedvelem a kertészkedést is, ezért szőlőtelepítésbe és gyümölcsfaültetésbe fogtunk. A jövőben borászkodni is szeretnénk hobbi szinten.
– Ilyen tervek mellett gondolkodtok még további gyermek vállalásán?
István-Ilona: Nem tervezünk újabb gyermeket, bár az is igaz, hogy a lányunk nemsokára 2 éves lesz, s egy családban mindig kell egy 2-3 éves gyerek… De most az elsődleges tervünk, hogy építünk egy családi házat, ahol egészségben fölnevelhetjük a gyermekeinket – itt, Kárpátalján.
– Kívánom, hogy így legyen!