Nagycsaládok Kárpátalján: A Harapkó család

A tiszaújlaki Harapkó György és felesége, Marianna három gyermeket nevelnek. Velük beszélgettem.
Gyurit és Mariannát még abban az időben ismertem meg, amikor csak jegyesek voltak. Azóta eltelt tizenhat év, mely alatt házasságot kötöttek, építkeztek, munkát vállaltak, gyermekeik születtek.
Képzeletben visszatértünk a kezdetekhez.
– Mióta ismeritek egymást?
Gyuri: Mindketten az újlaki ukrán iskolába jártunk, de én öt évvel idősebb voltam, nem nagyon ismertem Mariannát. Aztán elkerültem Lembergbe az Állatorvosi Egyetemre. Már végzős voltam, amikor az utcában összefutottunk, és megtetszett nekem Marianna.

Marianna: Én emlékszem Gyurira az iskolából, de sokáig nem tetszett, mert bajuszt hordott. A 11. osztály után az ungvári egyetemre jelentkeztem közgazdász szakra. A beköltözés előtti hetekben meghívtak egy házibuliba, ahol , mint később kiderült, Gyuri volt a házigazda. Annyira jól éreztem magam, hogy észre sem vettem, hogy elmúlt kilenc óra, s már rég haza kellett volna érnem. Anyukám értem jött, de féltem egyedül kimenni a kapuba hozzá. Gyurit kértem meg, hogy kísérjen ki. Így megúsztam a botrányt, de később anyukám azt mondta, hogy csak Gyuri miatt nem mutatta haragját.
Gyuri: Később egy másik buliban megkérdeztem, hogy járna-e velem, és Marianna igent mondott.
– Marianna, mennyi ideig udvarolt Gyuri az esküvő előtt?
Marianna: Többször is próbálkozott, voltak rövidebb-hosszabb szakaszok. Amikor elkerültem Ungvárra, elvileg vele jártam, de közben ott is akadt egy-két udvarló. Akkor Gyurival szüneteltettük az együtt járást. A nyári vakációban többször találkoztunk a Tisza-parton. Aztán egy bulin felkért táncolni, emlékszem, egy Tina Turner-dal ment, és a végén megkérdezte, hogy udvarolhat-e nekem. Végül a házasságkötésünk előtt egy teljes évig jártunk együtt.
Gyuri: 1997. augusztus 9-én volt az esküvőnk görögkatolikus szertartás szerint. Szabó Konstantin atya adott össze bennünket. Nem tartottunk nagy lakodalmat, mert nagyapám, Hricinkó János, görögkatolikus lelkész azon a nyáron hunyt el.
– Hogyan kezdődött a közös életetek?

Marianna: Néhány évig a szüleimnél laktunk a garázs fölötti kis lakásban. Nagymamám mosott, főzött, vasalt ránk. Csak akkor tudtam meg, hogy ez milyen nagy segítség, amikor már egyedül kellett boldogulnom.
Közben 1998-ban lediplomáztam, de már nem álltam munkába, mert útban volt az első gyermekünk. Otthonról gépjármű-biztosítás megkötésével foglalkoztam.
Gyuri: Én akkor már néhány éve az Asztély-Beregsurány határátkelőnél dolgoztam mint hatósági állatorvos. Eleinte Marianna szeretett volna egy nagyobb városba költözni, de végül Újlakon maradtunk. Építkezni kezdtünk, pontosabban folytattuk az apósom által 1993-ban megkezdett ház építését. Tíz évig tartottak a munkálatok, 2003 nyarán költözhettünk be az új házba. Én azt tanácsolom minden fiatalnak, hogy aki csak teheti, költözzön külön háztartásba. Jobb így, mert magunk osztjuk be az időnket, s nincsenek súrlódások a szülőkkel.
– Térjünk vissza az első gyermeketek születéséhez!
Marianna: Nagy élmény volt Bence születése 1999. március 22-én. Fehérgyarmatra jártunk kezelésre. Ott vezették le a szülést is, amelyen Gyuri végig jelen volt, pedig akkor még nem volt megszokott a papás szülés.
Gyuri: Így utólag nagyon nagy élményként gondolok vissza rá, de be kell vallanom, mindhárom szülést végigizgultam.
– Aztán hamarosan következett Dóra lányotok…

Marianna: Igen, Bence születése után három évvel, 2002. február 2-án, apukám születésnapján jött világra Dóra. Húsvétkor tartottuk a keresztelőjét a helyi görögkatolikus templomban.
Gyuri: Akkor már nagyon kicsinek bizonyult a garázs fölötti lakás, igyekeztünk minél hamarabb átköltözni az új házba. Egyedül lambériáztam, parkettáztam, festettem. Bence négy, Dóra másfél éves volt, amikor átköltöztünk.
– Mi volt életetek következő állomása?
Marianna: 2003. szeptemberében munkába álltam Nagyszőlősön a járási nyugdíjfolyósító osztályon. Bence először az újlaki, majd a szőlősi óvodába járt. Később Dóra is csatlakozott hozzá. Az óvodában vegyes, ukrán és magyar nyelvű csoportba kerültek, ami megkönnyítette az iskolába való beilleszkedésüket.
– Ukrán iskolát választottatok a gyerekek számára?
Gyuri: Igen, mi is az újlaki ukrán iskolába jártunk. Nekünk könnyebbséget jelentett a továbbtanulásban és a munkavállalásban, hogy jól beszéljük az ukránt, ezt tartottuk szem előtt az iskolaválasztásnál.
– Mennyire ismerik a magyar nyelvet és kultúrát a gyermekeitek?
Marianna: Itthon csak magyarul beszélünk. Bence magától tanult meg magyarul írni és olvasni. Dóra zeneiskolába jár, az ottani tánccsoporttal rendszeresen fellépnek a magyar falvak rendezvényein.
– Van lehetőségetek a kikapcsolódásra?
Marianna: Igyekszünk rá módot találni, vannak közös kirándulásaink, nyaralásaink a gyerekekkel, de kettesben is el szoktunk menni színházba, vagy egyszerűen csak lazítani. Ilyenkor régebben még apósom vigyázott a nagyokra, ma már egyedül maradnak itthon,. Itt, Újlakon van egy baráti társaságunk, ahol szintén kisgyerekek vannak, velük gyakran összejövünk, együtt főzünk, beszélgetünk. Most valamivel nehezebb, mert a legkisebb gyermekünk még csak két hónapos.
– Beszéljünk akkor erről a kis jövevényről. Milyen volt megtudni, hogy ismét szülők lesztek?

Marianna: Nem számítottunk rá. A környezetünkben sorra születtek a babák, de mi nem terveztünk újabb gyermeket.
Gyuri: Épp a munkahelyemen voltam, amikor Marianna felhívott a hírrel. Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak vagy gondoljak. Már úgy voltam vele, hogy elég nekünk a két gyerekünk, s magamat is idősnek tartottam a gyermekvállaláshoz.
– A gyerekek hogyan fogadták a hírt?
Marianna: Az egyik este vacsora után mondtuk el nekik. Dóra nagyon örült, Bence fel sem fogta. De aztán hozzászoktak a gondolathoz.
Gyuri: Bence fiútestvért akart, hogy legyen kit megtanítania focizni, Dóra persze lányt szeretett volna. Kicsit szomorú volt, amikor megtudta, hogy öccse lesz, most viszont nagyon szereti, állandóan anyáskodik fölötte, sőt, egyedül meg is fürdeti, tisztába is teszi, ha kell.
– Ez a szülés hogy zajlott le?
Marianna: Fehérgyarmatra mentünk most is. Könnyű szülésem volt. Gyuri már rutinosan állta a sarat, sőt, ahogy Dóránál, Milánnál is ő vágta el a köldökzsinórt. Aztán a hasamra tették a babát, ami fantasztikus érzés.
– Milyen volt az első időszak nagycsaládos anyukaként?
Marianna: Nem volt könnyű. Egyszerre kellet gondoskodnom egy újszülöttről, aki szinte minden percemet lefoglalta, de közben ott volt a család többi tagja is, akikre főznöm, mosnom kellett. Szerencsére a gyerekek akkor már iskolai vakációjukat töltötték.
– Kire számíthattok a mindennapokban?
Gyuri: Leginkább egymásra és a gyerekekre számíthatunk. Mindenkinek megvan a saját feladata a háztartásban. Én két napot dolgozom, két napot itthon vagyok, ilyenkor tudok segíteni Mariannának. A gyerekek porszívóznak, kitakarítják a fürdőszobát, meglocsolják a virágokat. Bence feladata a paprika- és paradicsomágyás. Egész nyáron ő gyomlálta, locsolta a zöldségeket.
– Milyen érzés nagycsaládban élni?
Marianna: Először szokatlan volt, hiszen Gyurinak és nekem is csak egy-egy öcsénk van, most még új ez az életforma. De nagyon élvezem az itthonlétet, a babázást.
Gyuri: Idő kellett ahhoz, hogy felfogjam, ezentúl öten leszünk. De szépek és egészségesek a gyermekeink, szeretetteli légkörben élünk, s ez a legfontosabb.
Kívánom, hogy maradjon meg bennetek ez az érzés, gyarapodjatok szeretetben, testben és lélekben!