Nagycsaládok Kárpátalján: a Kondor család

Balazséron jártam a Kondor családnál. A három gyermek vállalása, a magyar nyelvű iskola választása, az udvarukon épülő új ház mind azt sugallja a (jó) messziről jött számára, hogy ez a család reménnyel tekint az eljövendő évekre.

Rendes körülmények között azt mondanám róluk, hogy igen, ők bíznak a jobb jövőben, Kárpátalján tervezik az életüket, itt akarják felnevelni gyermekeiket, s megélni az unokák születését.

Csakhogy… Nem szeretném hosszasan taglalni azokat az ellenérveket, melyek az elmúlt hetekben, hónapokban alaposan keresztbe húzták a kárpátaljai magyar családok számításait.

A Kondor család, mely májusban még optimistán állt az építkezés elé, ma már korántsem olyan biztos a holnap kedvező alakulásában. Az édesanyával, Katalinnal beszélgettünk erről.

Ismerjük meg a történetüket!

 

– Mostanában – sajnos – nagyon is szokványossá vált, hogy a nagycsaládos interjúimban csak az édesanya szólal meg, hiszen a családfő külföldön vállalt munkát, s csak ritkán tud hazajönni a szeretteihez.

 

– Igen, nálunk is így van. A férjem, évek óta Magyarországon dolgozik. Öt-hathetente utazik haza, s ilyenkor tíz napot tölt el velünk.

 

– Megkérlek, Zsuzsa, hogy mutasd be te a családodat!

– Jómagam Balazséron nőttem fel. Egy nővérem van. Édesanyám a helyi kolhozban dolgozott, édesapám hegesztő volt. Ő 1999-ben hunyt el egy autóbalesetben. Egyszerű életet éltünk, ám a szüleim mindent megadtak nekünk, amire szükségünk volt.

– Mit tudhatunk a férjedről?

– Beregsomi születésű, neki is egy testvére van. Az édesanyja néhány évvel ezelőtt hunyt el, az édesapja még él. A távolság és a rengeteg munka miatt azonban csak ritkán tudunk elmenni hozzá.

 

– Hogyan ismerkedtél meg a pároddal?

– Az unokatestvéremnek egy somi fiú udvarolt, ő mutatott be bennünket egymásnak egy szilveszteri bulin. Ezt követően kezdtünk randevúzni, s egy év udvarlás után össze is házasodtunk.

 

– Hol telepedtetek le?

– Ragaszkodtam hozzá, hogy Balazséron éljünk. A nagymamámhoz költöztünk. Ő, azóta már nincs köztünk, ám az idős testvére velünk él.

 

– Hány gyermeket terveztetek?

– Még iskolás koromban elhatároztam, hogy két gyermeket, egy fiút és egy lányt fogok szülni. A Jóisten meg is adta ezt nekünk. 2004-ben született meg Marcell fiunk, őt követte Brigitta 2008-ban.

 

– Hogyan döntöttétek el a gyermekeitek nevét?

– A Marcell nevet a televízióban hallottam először, s nagyon megtetszett a csengése. A férjem is támogatta a névválasztást. A kislányunknál már nehezebben döntöttünk, négy név is szerepelt a listánkon. Végül a keresztfiam javasolta, hogy válasszuk a Brigitta nevet.

 

– Megszületett a két tervezett gyermek, nem is akartatok újabb családtagot?

– Nem. Éppen ezért derült égből villámcsapásként ért bennünket, amikor megtudtuk, hogy útban van a harmadik baba. Megrémültem. A férjem már akkoriban is külföldön dolgozott. Kicsi házzal, szűk anyagi lehetőségekkel rendelkeztünk. Aztán elgondolkodtam, s eszembe jutott, hogy Isten megadta a két gyermeket, amit én kértem tőle. Nem tehetem meg, hogy ne fogadjam el azt, akit Ő még nekünk szánt. Így született meg Kristóf fiunk 2012-ben.

 

– Említetted, hogy azért is féltél az újabb gyermekáldástól, mert a férjed külföldön van. Hogy alakult ki az, hogy ő folyamatosan ott vállal munkát?

– Amikor összeházasodtunk, szerény anyagi háttérrel kezdtük meg a közös életünket. A párom úgy döntött, hogy elmegy Magyarországra, hátha az ottani keresetével könnyebben fogunk boldogulni. Ennek az az ára, hogy csak ritkán tud hazajönni, s velünk lenni. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy magamra hagy a gyermekeinkkel. Amikor egy-egy komolyabb probléma – Brigitta vakbélműtétje, Kristóf kórházi kezelése – adódott az életünkben, azonnal hazautazott.

 

– Amikor itthon van, mivel tölti az idejét?

– Nagyon hamar elszalad az a pár nap. Ilyenkor amiben tud – krumplivájás, szőlőszüret – besegít. A munkahelyem mellett jószágot tartok, földet művelek. Amit csak tudok, igyekszem egyedül elvégezni, de még így is marad tennivaló, ami a férjemre vár. Idén májusban kezdtünk hozzá a házunk kibővítéséhez. A gyerekek egyre nagyobbak, szükségük van saját térre, ahová elvonulhatnak. Úgy alakult, hogy összegyűjtöttünk annyi pénzt, amivel belevághattunk az építkezésbe. Nem is gondoltuk, hogy olyan jól fogunk haladni, hogy már tető alá is került az új épület.

 

– Amikor megérkeztem hozzátok, s megmutattad a kibővített családi házat, volt egy olyan megjegyzésed, „Lehet, hogy kár volt belefogni!” Mire gondoltál?

 

– Az utóbbi hetekben az ukrán oktatási törvény kapcsán kialakult helyzet elbizonytalanított bennünket. Magyar nemzetiségűek vagyunk, magyar tannyelvű iskolába járnak a gyermekeink. Semmiképpen sem szeretnénk elmenni Kárpátaljáról, a szülőhazámból. Ám félő, hogy rákényszerítenek bennünket.

 

– Hol tanulnak a gyermekeitek?

– Marcell Magyarországon jár iskolába, az Esze Tamás Általános Iskola és Óvoda tanulója. Az iskolai tanulmányai mellett ott emelt szinten foglalkoznak futballoktatással. Tízéves volt, amikor elkerült Tarpára.

Brigitta makkosjánosiba jár magyar tannyelvű osztályba. A későbbiekben szeretnénk majd átíratni a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumba.

 

– Marcellnek milyen tervei vannak?

– Már most arról beszél, hogy nem akar visszajönni Kárpátaljára. Valamilyen szinten már megbántam, hogy annyira korán elengedtem Magyarországra. Brigi hatéves volt, Kristóf pedig akkor született meg, amikor ő Tarpára került. Amikor Marcell hétvégenként hazajön, nem tud mit kezdeni a húgával, sokat veszekednek. Kristóffal jobban elvan. Gyakran elmondom a gyermekeimnek, hogy egy testvér áldás, olyan kincs, amit meg kell becsülni. Én így érzek a nővérem iránt.

 

– Említetted, hogy te is dolgozol.

– Makkosjánosiban az iskola konyháján helyezkedtem el.

 

– Van-e lehetőségetek kikapcsolódni?

– Nem is emlékszem arra, hogy mikor voltunk bármerre kettesben a férjemmel. A gyerekekkel sem jut időnk kimozdulni. Utoljára tavaly kirándultunk velük, amikor elvittük őket a nyíregyházi állatkertbe. Az, akkor nagy élményt jelentett mindannyiunknak.

 

– Mennyire vagy elégedett az életeddel?

– Nem panaszkodom. Amire vágytam – megértő férj, gyermekek –, azt megkaptam.

 

– Mi a vágyad?

– Az, hogy együtt legyen a családunk: legyen itthon a férjem, s lássam felnőni a gyermekeimet.

 

– Kívánom, hogy minél hamarabb teljesüljön a kívánságod!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma