Nagycsaládok Kárpátalján: a Lelekács család

Olyan korban élünk, amikor a szülők többsége úgy gondolja, hogy csak egy gyermeket képes vállalni. Hiszen gazdasági válság van, háború dúl és kiszámíthatatlan a jövő. Ilyen feltételek mellett csak nagyon kevesen mernek kettő, három vagy még több csemetét szülni.

Pedig a történelemben mindig is voltak és lesznek embert próbáló időszakok. Ha mindenki a félelmére hallgatott volna, sohasem születik meg Beethoven, Kolumbusz, Arisztotelész, Darwin, Shakespeare vagy akár Bach. Ők valamennyien nagycsaládban nőttek fel, mégis „vitték valamire” az életben.

Hadd mutassam be azt a kárpátaljai családot, amelyben tíz gyermek nevelkedett/nevelkedik. Bizton állíthatom, hogy mindent megkaptak/megkapnak, ami ahhoz szükséges, hogy megállják a helyüket az életben.

A Ráti Szent Mihály Gyermekotthonban élő Lelekács Ferenc és felesége, Georgina hét állami gondozott és három saját gyermek nevelését vállalta magára.

Ismerjük meg őket!

 

− Olyan fiatalok vagytok! Mégis már tíz éve működtetitek a családi típusú gyermekotthonotokat. Meséljetek a kezdetekről!

Georgina: − Szürtében születtem, egy kétgyermekes családban nőttem fel. Az általános iskola után a Munkácsi Mezőgazdasági Technikumban tanultam agronómusnak. Aztán egy éles váltással valami egészen másba kezdtem: pszichológia szakon szereztem diplomát. Ezt követően a szürtei általános iskolában lettem iskolapszichológus.

Ferenc: − Jómagam ráti vagyok, egy bátyám van. Ráton jártam általános iskolába, majd Ginához hasonlóan én isMunkácson végeztem mint agronómus. Ginával a kolhozban ismerkedtünk össze, ahol én dolgoztam, ő pedig gyakorlaton volt a munkácsi iskolából. Azonban majd csak évekkel később lett a barátságunkból szerelem.

Gina: − Feri minden nap eljött udvarolni Szürtébe. Három év együttjárás után, 2006-ban házasodtunk össze.

 

− S rögtön el is vállaltátok egy gyermekotthon feladatait…

Ferenc: − A Ráti Szent Mihály Gyermekotthon alapítója Bíró Árpád és a felesége, Marika, aki az unokatestvérem. Marikáék arra törekedtek, hogy az akkor alakuló gyermekotthon élére olyan családokat válasszanak, akiket ismernek, s akikben megbíznak. Ránk gondoltak.

 

− Hány évesek voltatok akkor?

Georgina: − Feri 29 éves volt, én 24.

 

− Fiatalként és friss házasokként mennyire tudatosult bennetek, hogy mivel jár egy gyermekotthon működtetése?

Georgina: − Nem igazán fogtuk fel, hogy mit jelent az állami gondozott gyerekek nevelése. Arra gondoltunk, hogy egyszerű feladat lesz: csak játszani kell majd a gyerekekkel. Aztán persze rájöttünk, hogy ennél azért jóval nehezebb és összetettebb ez a foglalkozás.

 

− Hogyan fogadta a család a döntéseteket?

Georgina: − Feri szülei támogatták a tervünket, az én családomnak voltak kétségei afelől, hogy alkalmasak vagyunk-e erre a feladatra. A szüleim szerint három hónapos házasként, saját gyermek tapasztalatának hiányában ne vállaljunk el ekkora kihívást.

Ferenc: − Azt is tudtuk, hogy ahhoz, hogy gyermekotthont működtessünk, legalább öt gyermeket kell befogadnunk.

 

− Abba beleszólhattatok, hogy ki kerüljön hozzátok?

Ferenc: − Elvileg igen. Azonban csak olyan gyermekeket vehettünk magunkhoz, akik vagy teljesen árvák voltak, vagy a szüleik nem rendelkeztek szülői joggal felettük.

 

− Kik érkeztek hozzátok először?

Georgina: − Bogdán és Miki voltak az első gyerekeink, Nagyszőlősről kerültek hozzánk. Egy hét múlva megérkezett Jancsi, aki Miki testvére, azonban ő Szolyván nevelkedett.

 

− Tudtak egymásról?

Georgina: − Igen. Egy rövid ideig ez a három fiú volt velünk. 2007 februárjában hoztuk el a három Balogh testvért, Krisztinát, Henriettát és Józsit. Majd 2008-ban Gabriellával egészült ki a család.

 

− Tíz év távlatából hogyan emlékeztek vissza a kezdeti időkre?

Ferenc: − Az első hetek ismerkedéssel teltek. A gyerekeknek is új élmény volt, hogy van anyukájuk és apukájuk, s nekünk is meg kellett szoknunk a neveltjeinket, akik nem csecsemőként, hanem öt-hat évesként kerültek a szárnyaink alá.

 

− Milyen problémákkal találkoztatok a gyerekek nevelése során?

Georgina: − Az iskolai tanulmányaikkal nagyon sok gond volt. Nem tudtak teljesíteni. Először ukrán tannyelvű iskolába írattuk be őket, hiszen amikor hozzánk kerültek, csak ukránul tudtak. Majd csak nálunk – otthon, az óvodában, iskolában − tanulták meg a magyar nyelvet. Később át is mentek magyar osztályba.

 

− Az ukrán tudásuk megmaradt?

Ferenc: − Mindent megértenek, de nem akarnak ukránul beszélni. Ha meg is szólalnak ukránul, az úgy hangzik, mint amikor egy magyar anyanyelvű beszél ukránul.

 

− Kinek a segítségére számíthattatok a gondok esetén?

Ferenc: − Nem volt olyan problémánk, amelyet ne tudtunk volna mi magunk megoldani. A tanárokkal és a többi szülővel is tudtunk beszélni. A rátiak különbözőképpen viszonyultak a gyerekeinkhez, volt, aki szívesen fogadta őket, volt, aki nem.

 

− Idővel tovább bővült a családotok három saját gyermekkel.

Georgina: − Nagy változás következett be az életünkben, amikor 2009-ben megszületett Antónia lányunk. A gyerekek nagy örömmel fogadták őt. Ugyanakkor attól kezdve csendesebben éltünk. Antónia születése előtt mindig zajos volt a ház, minden gyermek szabadon kiabált, szaladgált. Ezt már nem tehették meg egy csecsemő mellett.

 

− Aztán jött Levente…

Georgina: − Ő 2013-ban jött a világra. Majd 2015-ben érkezett a családba Botond. Őket is jól fogadták a többiek. Úgy látom, hogy nagyon szeretik a kisbabákat a gyerekeink.

Ferenc: − A nevelt gyermekeink elfogadták a vér szerinti gyermekeinket, állandóan rajtuk csüngnek. Természetesen volt bennük egy kis egészséges féltékenység, de semmi több.

 

− Mutassátok be nekünk a gyerekeket!

Georgina: − Miklóst hatévesen vettük magunkhoz. A személyében egy nagyon csendes és szófogadó gyermeket ismerhettünk meg. A mai napig ilyen. Emlékszem rá, hogy egyszer az ablakból lestük, ahogy állt az udvaron egy pocsolyánál, s mi annyira drukkoltunk neki, hogy lépjen bele a sárba – legalább ennyi csínyt kövessen el −, de nem tette.

Ferenc: − Annyira ragaszkodott hozzánk, hogy mindenben meg akart felelni az elvárásainknak. Nem tudja elviselni a kritikát és a szidást. Mindig azt mondja, hogy velünk akar maradni, a többiek nem mondanak ilyet.

Georgina: − Miklós most 16 éves, tánctanárnak tanul az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzsben.

− Jancsi?

Georgina: − Ő három és fél évesen került hozzánk. Szinte kisbaba volt. Tőlünk tanulta meg a magyar nyelvet. Rögtön magyar tannyelvű iskolába írattuk be. Most nyolcadik osztályos, közepesen tanul. Szakács szeretne lenni.

 

− Ennyire szeret főzni?

Georgina: − Nem mondanám. Inkább enni szeret.

 

− Józsi?

Georgina: − Józsi hétéves kora óta él nálunk. Nagyon izgága kisfiú volt, azt hittük, hogy sohasem fog megnyugodni. Aztán néhány év múlva megkomolyodott, elkezdett tanulni, belefogott a gitározásba.

Ő szintén az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzsbe jár, zenetanárnak tanul, szeret ott lenni, a tanárai is dicsérik. Kollégiumban lakik, minden hétvégére hazajön.

 

− Gabriella és Henrietta?

Georgina: − Gabikát Técsőről hoztuk el. Ő az egyedüli a gyerekek között, akit közvetlenül a családjából emeltek ki és helyeztek el nálunk. Eleinte nehezen tanult, azonban felzárkózott. Rendező szeretne lenni.

Henrietta a keresztanyja kérésére elkezdett angolt tanulni, holott a ráti iskolában csak német nyelvet oktatnak. Ferkó keresett neki egy angoltanárt, s Henrietta szépen megtanulta a nyelvet. A Rákóczi-főiskolán akart továbbtanulni, de nem sikerült a felvételije. Ezek után kitanulta a fodrász szakmát, majd nemrég felvételt nyert egy budapesti egyetem óvodapedagógia szakára. Ő már szeretne elköltözni tőlünk. Ugyanakkor nem szeretne a fővárosban maradni, mert a barátja Németországban él, s majd hozzá szeretne kimenni.

 

− Nem beszéltünk még Bogdánról és Krisztináról.

Georgina: − Bogdán hatéves kora óta él velünk. Ő nagyon gyorsan megtanult magyarul, ezért magyar iskolába írattuk. Autószerelő szeretne lenni.

Krisztina tizennégy éves volt, amikor hozzánk került. Rokkant és nehezen közlekedik. Magyar szülőktől származik, azonban a beregszentmiklósi intézetben elfelejtette az anyanyelvét, majd nálunk tanult meg ismét magyarul. Szabó végzettsége van. Tavaly férjhez ment egy ráti fiúhoz, s idén született meg a kisbabájuk. Csak néhány háznyira laknak tőlünk.

 

− A saját gyermekeitek?

Georgina: − Antónia első osztályos, jól megy neki az angol nyelv és jó a kézügyessége is. Nagyon szereti a többi gyereket, kijön velük. Jancsi az egyedüli, akivel sokat vitatkoznak, ugyanakkor keresik is egymás társaságát. A többiek között is van vita, azonban kiállnak egymás mellett. Otthon nem tekintik egymást testvérnek, de idegen környezetben testvérként mutatkoznak be.

 

− Te milyennek látod a gyermekkorát a nálatok élő gyermekeknek?

Georgina: − Úgy érzem, hogy szép gyermekkoruk van. Ha csak arra gondolok, hogy mennyi utazásban, kirándulásban van részük, sokat vannak Magyarországon. Szűcs Balázs atya meghívására már többször eljutottak Csobánkára, s részt vettek az István a király előadásában.

 

− S a magatok életét hogyan látod?

Georgina: − Elégedett vagyok, rengeteg élményben volt részünk. Ugyanakkor elfáradtunk.

 

− Hogyan tovább?

Georgina: − Lassan kirepülnek a gyerekek. Én mindenkinek azt javaslom, hogy Magyarországon éljenek. Mi is arra készülünk, hogy oda menjünk, itt nem látjuk a jövőnket. Ferkó másképp vélekedik, ő még maradna.

 

− Bárhogy is döntötök, Isten áldjon meg benneteket!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma