Nagycsaládok Kárpátalján: a Lelekács család

Szerző: | 2016.07.03., 17:13 | Nagycsaládosok Kárpátalján

Gabriella, Miki, Henrietta, Georgina Leventével, Ferenc, Antónia, Józsi, Jancsi, Krisztina és Bogdán

Olyan korban élünk, amikor a szülők többsége úgy gondolja, hogy csak egy gyermeket képes vállalni. Hiszen gazdasági válság van, háború dúl és kiszámíthatatlan a jövő. Ilyen feltételek mellett csak nagyon kevesen mernek kettő, három vagy még több csemetét szülni.

Pedig a történelemben mindig is voltak és lesznek embert próbáló időszakok. Ha mindenki a félelmére hallgatott volna, sohasem születik meg Beethoven, Kolumbusz, Arisztotelész, Darwin, Shakespeare vagy akár Bach. Ők valamennyien nagycsaládban nőttek fel, mégis „vitték valamire” az életben.

Hadd mutassam be azt a kárpátaljai családot, amelyben tíz gyermek nevelkedett/nevelkedik. Bizton állíthatom, hogy mindent megkaptak/megkapnak, ami ahhoz szükséges, hogy megállják a helyüket az életben.

A Ráti Szent Mihály Gyermekotthonban élő Lelekács Ferenc és felesége, Georgina hét állami gondozott és három saját gyermek nevelését vállalta magára.

Ismerjük meg őket!

 

Olyan fiatalok vagytok! Mégis már tíz éve működtetitek a családi típusú gyermekotthonotokat. Meséljetek a kezdetekről!

Georgina: − Szürtében születtem, egy kétgyermekes családban nőttem fel. Az általános iskola után a Munkácsi Mezőgazdasági Technikumban tanultam agronómusnak. Aztán egy éles váltással valami egészen másba kezdtem: pszichológia szakon szereztem diplomát. Ezt követően a szürtei általános iskolában lettem iskolapszichológus.

Ferenc: − Jómagam ráti vagyok, egy bátyám van. Ráton jártam általános iskolába, majd Ginához hasonlóan én isMunkácson végeztem mint agronómus. Ginával a kolhozban ismerkedtünk össze, ahol én dolgoztam, ő pedig gyakorlaton volt a munkácsi iskolából. Azonban majd csak évekkel később lett a barátságunkból szerelem.

Gina: − Feri minden nap eljött udvarolni Szürtébe. Három év együttjárás után, 2006-ban házasodtunk össze.

 

lelekacs_csalad_02

− S rögtön el is vállaltátok egy gyermekotthon feladatait…

Ferenc: − A Ráti Szent Mihály Gyermekotthon alapítója Bíró Árpád és a felesége, Marika, aki az unokatestvérem. Marikáék arra törekedtek, hogy az akkor alakuló gyermekotthon élére olyan családokat válasszanak, akiket ismernek, s akikben megbíznak. Ránk gondoltak.

 

− Hány évesek voltatok akkor?

Georgina: − Feri 29 éves volt, én 24.

 

− Fiatalként és friss házasokként mennyire tudatosult bennetek, hogy mivel jár egy gyermekotthon működtetése?

Georgina: − Nem igazán fogtuk fel, hogy mit jelent az állami gondozott gyerekek nevelése. Arra gondoltunk, hogy egyszerű feladat lesz: csak játszani kell majd a gyerekekkel. Aztán persze rájöttünk, hogy ennél azért jóval nehezebb és összetettebb ez a foglalkozás.

 

− Hogyan fogadta a család a döntéseteket?

Georgina: − Feri szülei támogatták a tervünket, az én családomnak voltak kétségei afelől, hogy alkalmasak vagyunk-e erre a feladatra. A szüleim szerint három hónapos házasként, saját gyermek tapasztalatának hiányában ne vállaljunk el ekkora kihívást.

Ferenc: − Azt is tudtuk, hogy ahhoz, hogy gyermekotthont működtessünk, legalább öt gyermeket kell befogadnunk.

lelekacs_csalad_03

Krisztina

 

− Abba beleszólhattatok, hogy ki kerüljön hozzátok?

Ferenc: − Elvileg igen. Azonban csak olyan gyermekeket vehettünk magunkhoz, akik vagy teljesen árvák voltak, vagy a szüleik nem rendelkeztek szülői joggal felettük.

 

− Kik érkeztek hozzátok először?

Georgina: − Bogdán és Miki voltak az első gyerekeink, Nagyszőlősről kerültek hozzánk. Egy hét múlva megérkezett Jancsi, aki Miki testvére, azonban ő Szolyván nevelkedett.

 

− Tudtak egymásról?

Georgina: − Igen. Egy rövid ideig ez a három fiú volt velünk. 2007 februárjában hoztuk el a három Balogh testvért, Krisztinát, Henriettát és Józsit. Majd 2008-ban Gabriellával egészült ki a család.

lelekacs_csalad_04

Henrietta

 

− Tíz év távlatából hogyan emlékeztek vissza a kezdeti időkre?

Ferenc: − Az első hetek ismerkedéssel teltek. A gyerekeknek is új élmény volt, hogy van anyukájuk és apukájuk, s nekünk is meg kellett szoknunk a neveltjeinket, akik nem csecsemőként, hanem öt-hat évesként kerültek a szárnyaink alá.

 

− Milyen problémákkal találkoztatok a gyerekek nevelése során?

Georgina: − Az iskolai tanulmányaikkal nagyon sok gond volt. Nem tudtak teljesíteni. Először ukrán tannyelvű iskolába írattuk be őket, hiszen amikor hozzánk kerültek, csak ukránul tudtak. Majd csak nálunk – otthon, az óvodában, iskolában − tanulták meg a magyar nyelvet. Később át is mentek magyar osztályba.

 

− Az ukrán tudásuk megmaradt?

Ferenc: − Mindent megértenek, de nem akarnak ukránul beszélni. Ha meg is szólalnak ukránul, az úgy hangzik, mint amikor egy magyar anyanyelvű beszél ukránul.

 

Miki

Miki

− Kinek a segítségére számíthattatok a gondok esetén?

Ferenc: − Nem volt olyan problémánk, amelyet ne tudtunk volna mi magunk megoldani. A tanárokkal és a többi szülővel is tudtunk beszélni. A rátiak különbözőképpen viszonyultak a gyerekeinkhez, volt, aki szívesen fogadta őket, volt, aki nem.

 

− Idővel tovább bővült a családotok három saját gyermekkel.

Georgina: − Nagy változás következett be az életünkben, amikor 2009-ben megszületett Antónia lányunk. A gyerekek nagy örömmel fogadták őt. Ugyanakkor attól kezdve csendesebben éltünk. Antónia születése előtt mindig zajos volt a ház, minden gyermek szabadon kiabált, szaladgált. Ezt már nem tehették meg egy csecsemő mellett.

 

− Aztán jött Levente…

Georgina: − Ő 2013-ban jött a világra. Majd 2015-ben érkezett a családba Botond. Őket is jól fogadták a többiek. Úgy látom, hogy nagyon szeretik a kisbabákat a gyerekeink.

Ferenc: − A nevelt gyermekeink elfogadták a vér szerinti gyermekeinket, állandóan rajtuk csüngnek. Természetesen volt bennük egy kis egészséges féltékenység, de semmi több.

 

Jancsi

Jancsi

− Mutassátok be nekünk a gyerekeket!

Georgina: − Miklóst hatévesen vettük magunkhoz. A személyében egy nagyon csendes és szófogadó gyermeket ismerhettünk meg. A mai napig ilyen. Emlékszem rá, hogy egyszer az ablakból lestük, ahogy állt az udvaron egy pocsolyánál, s mi annyira drukkoltunk neki, hogy lépjen bele a sárba – legalább ennyi csínyt kövessen el −, de nem tette.

Ferenc: − Annyira ragaszkodott hozzánk, hogy mindenben meg akart felelni az elvárásainknak. Nem tudja elviselni a kritikát és a szidást. Mindig azt mondja, hogy velünk akar maradni, a többiek nem mondanak ilyet.

Georgina: − Miklós most 16 éves, tánctanárnak tanul az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzsben.

− Jancsi?

Georgina: − Ő három és fél évesen került hozzánk. Szinte kisbaba volt. Tőlünk tanulta meg a magyar nyelvet. Rögtön magyar tannyelvű iskolába írattuk be. Most nyolcadik osztályos, közepesen tanul. Szakács szeretne lenni.

 

− Ennyire szeret főzni?

Georgina: − Nem mondanám. Inkább enni szeret.

 

Botonddal

Botonddal

− Józsi?

Georgina: − Józsi hétéves kora óta él nálunk. Nagyon izgága kisfiú volt, azt hittük, hogy sohasem fog megnyugodni. Aztán néhány év múlva megkomolyodott, elkezdett tanulni, belefogott a gitározásba.

Ő szintén az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzsbe jár, zenetanárnak tanul, szeret ott lenni, a tanárai is dicsérik. Kollégiumban lakik, minden hétvégére hazajön.

 

− Gabriella és Henrietta?

Georgina: − Gabikát Técsőről hoztuk el. Ő az egyedüli a gyerekek között, akit közvetlenül a családjából emeltek ki és helyeztek el nálunk. Eleinte nehezen tanult, azonban felzárkózott. Rendező szeretne lenni.

Henrietta a keresztanyja kérésére elkezdett angolt tanulni, holott a ráti iskolában csak német nyelvet oktatnak. Ferkó keresett neki egy angoltanárt, s Henrietta szépen megtanulta a nyelvet. A Rákóczi-főiskolán akart továbbtanulni, de nem sikerült a felvételije. Ezek után kitanulta a fodrász szakmát, majd nemrég felvételt nyert egy budapesti egyetem óvodapedagógia szakára. Ő már szeretne elköltözni tőlünk. Ugyanakkor nem szeretne a fővárosban maradni, mert a barátja Németországban él, s majd hozzá szeretne kimenni.

 

Józsi

Józsi

− Nem beszéltünk még Bogdánról és Krisztináról.

Georgina: − Bogdán hatéves kora óta él velünk. Ő nagyon gyorsan megtanult magyarul, ezért magyar iskolába írattuk. Autószerelő szeretne lenni.

Krisztina tizennégy éves volt, amikor hozzánk került. Rokkant és nehezen közlekedik. Magyar szülőktől származik, azonban a beregszentmiklósi intézetben elfelejtette az anyanyelvét, majd nálunk tanult meg ismét magyarul. Szabó végzettsége van. Tavaly férjhez ment egy ráti fiúhoz, s idén született meg a kisbabájuk. Csak néhány háznyira laknak tőlünk.

 

− A saját gyermekeitek?

Georgina: − Antónia első osztályos, jól megy neki az angol nyelv és jó a kézügyessége is. Nagyon szereti a többi gyereket, kijön velük. Jancsi az egyedüli, akivel sokat vitatkoznak, ugyanakkor keresik is egymás társaságát. A többiek között is van vita, azonban kiállnak egymás mellett. Otthon nem tekintik egymást testvérnek, de idegen környezetben testvérként mutatkoznak be.

 

− Te milyennek látod a gyermekkorát a nálatok élő gyermekeknek?

Georgina: − Úgy érzem, hogy szép gyermekkoruk van. Ha csak arra gondolok, hogy mennyi utazásban, kirándulásban van részük, sokat vannak Magyarországon. Szűcs Balázs atya meghívására már többször eljutottak Csobánkára, s részt vettek az István a király előadásában.

 

− S a magatok életét hogyan látod?

Georgina: − Elégedett vagyok, rengeteg élményben volt részünk. Ugyanakkor elfáradtunk.

 

− Hogyan tovább?

Georgina: − Lassan kirepülnek a gyerekek. Én mindenkinek azt javaslom, hogy Magyarországon éljenek. Mi is arra készülünk, hogy oda menjünk, itt nem látjuk a jövőnket. Ferkó másképp vélekedik, ő még maradna.

 

− Bárhogy is döntötök, Isten áldjon meg benneteket!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This