Nagycsaládok Kárpátalján: a Riskó család

A szakirodalom exogámiának nevezi a házasságkötésnek azt a fajtáját, mely eltérő nemzetiségek vagy csoportok tagjai között jön létre. A Kárpát-medencében ez nem is olyan szokatlan, hiszen őseink földjét mindig is számos nációhoz (német, román, szlovák, horvát, örmény, ruszin…), illetve különböző valláshoz (protestáns, katolikus, zsidó) és társadalmi réteghez (nemesség, polgárság, jobbágyság) tartozók lakták. Ezen csoportok tagjai évszázadokon át arra törekedtek, hogy a magukéhoz hasonló körökből válasszanak társat, de a XIX. századtól egyre inkább elterjedt a vegyes házasság.
Kárpátalján elsősorban ukrán, magyar, román és orosz nemzetiségek élnek; egyes felmérések tíz százalékra becsülik a köztük létrejövő vegyes házasságot. Számos tanulmány született már arról, hogy milyen következményekkel járhat az eltérő nációk közötti házasságkötés a párokra és a gyermekeikre vonatkozóan. Egyesek szerint az exogám házasságok veszélyeztetik az etnikumok fennmaradását, hiszen az ezekben felnövő gyermekek nagy része a többség nyelvét tanulja és többségi nyelvű iskolába jár. A mi esetünkben ez a magyar nyelv asszimilációját jelentheti.
Hála Istennek, nem mindig történik így, szép példája ennek az ungvári Riskó házaspár, János és Olga, akik vegyes házasságban élnek, s négy gyermeket nevelnek. Ismerjük meg őket!

– Honnan származtok?
János: – A Munkácsi járásban, Beregkisalmáson születtem. Nagycsaládból származom, egy bátyám és egy húgom van. Édesanyám varrónő, édesapám asztalos.
Olga: – Én egyke vagyok és Ungváron nőttem fel. Anyukám zenetanár, apukám útkarbantartó volt.

– Hol tanultatok?
János: – Az Ungvári 6. Sz. Ipari Szakközépiskolába jártam, asztalosnak tanultam. Az iskola elvégzését követően restaurátorként dolgoztam. Ajtót, ajtó- és ablakkeretet újítottam fel.
Olga: – Az Ungvári Zádor Dezső Állami Zeneművészeti Szakközépiskolába jártam, ahol csellózni tanultam. Az iskola befejezése után a csapi zeneiskolában tanítottam csellózni a diákokat. Felsőfokú végzettséget ugyan egyikünk sem szerzett, de számos tanfolyamon vettünk részt, így mindkettőnknek több szakmája van.

– Mikor találkoztatok először?
Olga: – 1997-ben ismerkedtünk meg egymással a közös ismerőseinknek köszönhetően. Először barátok voltunk, aztán hamarosan egymásba szerettünk. 1998 novemberében házasodtunk össze.

– Hol telepedtetek le?
Olga: – Ungváron kezdtük meg a közös életünket. Házasságunk hajnalán édesanyámmal éltünk, később elköltöztünk albérletbe. Most kertes házban élünk.

– Hány gyermeket terveztetek?
Olga: – Sokat. Azt szerettem volna, hogy a gyermekem sohase legyen magányos, mint én kiskoromban. János szintén sok gyermekről ábrándozott. Az első gyermekünk nem váratott sokáig magára: Alexandra lányunk 1999-ben jött a világra. 2002-ben megszületett Miroszláv, majd 2005-ben Sámuel érkezett a családba. 2011-ben Gabriellával gyarapodott hatfősre a család. Mindegyikük Ungváron született.

– Hogyan fogadta a család és a környezet azt, hogy több gyermeket vállaltatok?
Olga: –Különbözően reagáltak. Voltak, akik együtt örültek velünk, mások csodálkoztak vagy elnézőek voltak („Nem baj, majd csak lesz valahogy!”), de olyan is akadt, aki lenézett bennünket az újabb gyermek vállalása miatt („Mi az, nem tudtok védekezni?”).

– Ki segít/segített a gyerekek gondozásában?
Olga: – Egyedül neveljük őket, de sokat számíthatunk a szüleinkre is, akik nagyon szeretik az unokáikat. Gyakran töltik együtt a hétvégéket.

– Érdekessége a családotoknak, hogy a szülők nem egyforma nemzetiségűek.
Olga: – János ukrán nemzetiségű, a szülei is ukránok, én magyar vagyok. Anyukámnak magyar és román felmenői vannak, apukám orosz nemzetiségű volt. Ennek a nyelvi sokféleségnek köszönhetően anyanyelvi szinten beszélem a magyart, az ukránt és az oroszt. A gyerekek egyébként az apjukkal ukránul, velem magyarul beszélnek.
János: – Nem beszélem jól a magyar nyelvet, de majdnem mindent megértek.

– Éreztél valamilyen szokás- vagy mentalitásbeli különbséget, amikor megismerkedtél Jánossal?
Olga: – Nem. Ha van is különbség, az nem az eltérő nemzetiségünk miatt van, hanem azért, mert más-más szokásokat hoztunk magunkkal a családunkból. Ahány család, annyi hagyomány, még akkor is, ha azonos a nemzetiség és a vallás.

– Milyen nemzetiségűnek vallják magukat a gyerekek?
Olga: – Ez változó náluk. Most épp három magyar és egy ukrán gyermekünk van. A baráti körükben – ugyanúgy, mint a miénkben – más-más nemzetiségűek vannak.

– Mennyire lehet Ungváron magyarként élni?
Olga: – Semmi akadálya sincs. Ungváron van magyar nyelvű óvoda, általános és középiskola. A továbbtanulás már nem ilyen egyszerű, illetve ha magyarul akarunk színházi előadást megtekinteni, akkor ahhoz már utaznunk kell.

– Hová járnak iskolába a gyerekek?
Olga: – Mindhárom iskoláskorú gyermekünk magyar tannyelvű intézményben tanul: Miroszláv és Sámuel az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Középiskolába, Alexandra pedig a Drugeth-gimnáziumba jár. Emellett zenei képzésben is részesülnek: Miroszláv gitározik, Samu hegedül. Alexandra régebben zongorázott, de abbahagyta, s most rajzórákat vesz. Gabica még óvodás, egy ukrán csoport tagja.

– Ki segít a gyerekeknek a tanulásban?
Olga: – Mind a ketten segítünk, attól függ, milyen tantárgyról van szó; de legtöbbször önállóan tanulják meg a leckét. Nem erőltetjük a tanulást, nem követeljük tőlük a kitűnő bizonyítványt.

– Milyennek látjátok a gyermekeiteket?
Olga: – Nem nagyon szeretik, ha róluk beszélünk, de annyit elmondhatok, hogy ők a legjobb, legdrágább, legaranyosabb, legszeretetreméltóbb gyermekek a Földön! Mindegyik szeret rajzolni, gyurmázni, Szláva repülőmodellezik, Alexandra komoly szinten tanulja az angolt.

– Ti mivel foglalkoztok most?
János: – Épületgépész vagyok, saját vállalkozásom van.
Olga: – Főállásban természetesen feleség és anya vagyok, emellett szoptatási tanácsadással foglalkozom. Minden érdeklődő kismamának és szoptató anyukának segítek. Ez a feladat úgy jött, hogy nekem személyesen szoptatási problémáim voltak: az első három gyermekemet sajnos nem tudtam anyatejjel táplálni. Amikor Gabit vártam, Isten összehozott egy csodálatos hölggyel, Okszánával, aki szoptatási tanácsadó. Így a negyedik gyermekemmel élhettem át először a szoptatás örömét. Tetszett Okszána tevékenysége, hiszen láttam, hogy van eredménye. Úgy döntöttem, hogy én is megtanulom ezt a „mesterséget”. Elvégeztem egy 40 órás laktációs szaktanácsadó tanfolyamot, amelyet az Egészségügyi Világszervezet (WHO) jóváhagyásával tartottak. Azóta én is szoptatási tanácsadóként dolgozom. A Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének (KMNE) is felajánlottam a segítségemet.

– Hogyan kapcsolódik ki a család?
Olga: – Kirándulunk, filmet nézünk. Csatlakoztunk a KMNE-hez, rendszeresen részt veszünk a programjaikon. Idén nyáron kísérőként a fonyódligeti Erzsébet Táborban töltöttünk el egy hetet más kárpátaljai nagycsaládosok gyermekeivel együtt.

– Meg szoktam kérdezni: vállalnátok még gyermeket?
Olga: – Hívő, keresztény család vagyunk. A gyermek Isten ajándéka. Illik elfogadni és megköszönni.

– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
Olga: – Az a célunk, hogy jó szülei legyünk a gyermekeinknek, emellett arra törekszünk, hogy a saját mesterségünk területén fejlesszük a tudásunkat.
– Köszönöm a beszélgetést! Isten áldja meg a családotokat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma