Nagycsaládok Kárpátalján: Taracközi Ferenc és Marianna családja

Szerző: | 2017.09.16., 21:21 | Nagycsaládosok Kárpátalján

Az édesapa, Ferenc nevének jelentése: komoly, az édesanya, Marianna neve annyit tesz, mint érzelmes lélek. Gyermekeik neve is beszédes: Isten meghallgatott, Istent szerető, az apa öröme.

Azt szokták mondani, hogy a név kötelez. Azt hiszem, hogy a Beregszászban élő Taracközi Ferenc és Marianna családjára ez nagyon is igaz. A lelkész házaspár nevükhöz méltóan komolyan, ám mégis érzelemben és lelki táplálékban gazdagon neveli négy gyermekét, akik nap mint nap megtapasztalhatják Isten közelségét és a szüleik szeretetét.

Ismerjük meg a Taracközi családot!

 

Meséljetek a gyermekkorotokról!

Marianna: ‒ A Beregszászi járásban, Guton születtem. Az öcsémmel keresztyén, hívő családban nőttünk fel, amiért mindig is hálát adok Istennek. Szép gyermekkorom volt. Sokkal szabadabban és kötetlenebben éltünk, mint a mai gyerekek. Tizennégy éves koromig Guton éltem, ott jártam magyar tannyelvű általános iskolába, majd Magyarországra, Csengerbe kerültem gimnáziumba.

Mivel foglalkoztak a szüleid?

Marianna: ‒ Édesanyám a helyi boltban dolgozott eladóként, édesapám pedig szobafestő-mázoló volt a harmincas évei közepéig. Akkor nagy változás állt be az életében. Kárpátalján a református egyházban lelkészhiány volt, s a guti lelkész megkérdezte édesapámat ‒ akit mint rendszeres templomba járó, hívő embert jól ismert ‒, hogy nem szeretne-e teológiát tanulni?

 

‒ Mit válaszolt édesapád?

Marianna: ‒ Igent mondott, s attól kezdve titokban eljárt Forgon Pál református püspökhöz, majd Beregszászban részesült teológiai képzésben. A családban csak én tudtam erről, mert egyszer épp vele voltam, amikor felment a beregszászi templom szószékére. Édesanyám és a család többi tagja ezt követően tudta meg tőle az igazságot.

 

‒ Mennyire formálódott át az életetek ettől kezdve?

Marianna: ‒ Azt gondolom, hogy teljesen megváltozott az életünk. Édesapám már nem járt el Munkácsra dolgozni, hanem bibliaismeretet, kátét és egyéb teológiai tantárgyakat tanult. Emellett négy gyülekezet ellátását bízták rá. Édesanyám ott maradt a boltban egészen addig, amíg édesapámat Csongorra nem helyezték, ahová az egész család átköltözött.

Sámuel

‒ Hogyan élted meg ezt az időszakot?

Marianna: ‒ Akkor már második éve Csengeren tanultam. Mire legközelebb hazajöttem, már Csongorban volt az otthonunk. Igazából csak a nyarakat töltöttem ott, akkor is főként hittanos táborokban vettem részt. Ezeket a programokat nagyon szerettem.

 

‒ A papcsaládok élete nyitott könyv a hívek előtt. Mennyire érezted ennek a nyomását?

Marianna: ‒ Azt, hogy keresztyén módon viselkedjünk, már akkor is elvárták tőlünk a szüleink, amikor még nem voltunk papcsalád. Hároméves koromtól elvittek a templomba, s a kántor nagyapám mellett ültem és énekeltem. Nem volt nehéz, hiszen a házunkban bibliaórák voltak. A nagyszüleimtől sok éneket megtanultam, ők is komolyan vették a keresztyén életet.

 

‒ Mi történt veled az érettségit követően?

Marianna: ‒ A Sárospataki Református Teológiai Akadémiára jelentkeztem és nyertem felvételt.

Mirjám

‒ Ott ismerkedtél meg a későbbi pároddal, Ferenccel?

Marianna: ‒ Valamivel korábban ismertem meg egy bibliai táborban, ám Sárospatakon újból találkoztunk.

 

‒ Ismerjük meg most őt is! Ferenc, te honnan származol?

Ferenc: ‒ A Nagyszőlősi járásban, a hármashatár mellett, Fertősalmáson nőttünk fel a bátyámmal, leszámítva azt a három évet, amelyet az állatorvos édesapám munkája végett Sárosorosziban töltött el a családunk. Miután visszaköltöztünk Fertősalmásra, édesapám az állatorvosi munkája mellett farmvezető is lett.

 

‒ Hova jártál iskolába?

Ferenc: ‒ Két évet a Nagymuzsalyi Középiskola ukrán tannyelvű osztályában végeztem el, de nem igazán éreztem ott jól magam. Édesapám visszavitt a Fertősalmási Általános Iskolába, ahol magyar nyelven folytattam a tanulmányaimat. Ezt követően Nagypaládon szereztem érettségit, majd jelentkeztem a református teológiára.

‒ Hogyan fogalmazódott meg benned ez az elhatározás?

Ferenc: ‒ Az érettségit követő nyáron ismerkedtem meg egy magyarországi hittanos táborban az akkori tiszanagyfalui lelkésszel, Zimányi Józseffel. Sohasem voltam korábban az anyaországban, úgy indultam a táborba, mint egy jó buliba. Ott azonban történt velem valami: Isten megérintett. Rájöttem, hogy Isten szolgálata az egyetlen út számomra. Eleinte misszionáriusi hivatásban gondolkodtam, ehhez akartam teológiai képzést szerezni.

 

‒ Hogyan fogadta a család a döntésed?

‒ Támogattak, ám édesapám ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy szakmám. Így elvégeztem a villany- és gázhegesztői, valamint a hivatásos sofőri iskolát. Csak ezek után mehettem el a sárospataki teológiára.

 

‒ Ahol aztán találkoztál Mariannával. Mit gondoltatok akkoriban egymásról?

Ferenc: – Mivel lelkész lánya volt, számomra eléggé elérhetetlennek tűnt.

Marianna: – Ferencért sok lány odavolt, úgyhogy amikor megkérdezte, hogy nem járnék-e vele, nagyon megörültem. Persze nem mondtam azonnal igent, de tudtam, hogy az lesz a vége. Három nap múlva adtam csak választ neki.

Lídia

‒ Hogy éreztétek magatokat Sárospatakon?

Ferenc: ‒ Életem legszebb időszakához tartoznak az ott eltöltött évek. Egyrészt azért, mert ott találkoztam Mariannával, másrészt az Úristentől nagyon sok ajándékot kaptam ott. Cserediákként Kolozsváron tanulhattam, többször eljutottam Németországba, számos olyan kapcsolatom alakult ki, amely meghatározta a személyiségemet. Egészen más világ nyílt meg előttem.

Marianna: ‒ Szerettem Patakot. Mai napig szeretek ott lenni. Kis város, iskolaváros. Éppen ezért sok a fiatal, a diák. A tanáraink nagy része, úgy éreztem, hogy kedvelt.

 

‒ Milyen terveitek voltak a diploma megszerzését követően?

Ferenc: ‒ Németországba kaptam ösztöndíjat. Azt gondoltam, hogy még néhány évet eltöltök ott, s közben megírom a doktori disszertációt. Igen ám, de közben a bátyám, Gerzson ‒ aki szintén lelkésznek tanult ‒ beregszászi lelkész lett, s felkért, hogy jöjjek mellé a városba ifjúsági lelkésznek.

Abigél

‒ Volt hozzá kedved?

Ferenc: ‒ Még teológus hallgatóként egyszer helyettesítettem Beregszászban az akkori lelkészt, Szabó Bélát. Attól kezdve belső vágyként élt bennem, hogy egyszer én is ebben a városban szolgáljak, hogy itt foglalkozzam fiatalokkal. Erről senkinek sem beszéltem. Amikor meghallottam a bátyám ajánlatát, mindez felelevenedett bennem. Ugyanakkor Németország is vonzott. Végül a bátyám meggyőzött, s elvállaltam a beregszászi feladatot. Két éven át szolgáltam ifjúsági lelkészként a gyülekezetben. Emellett az asztélyi egyházközséget is elláttam.

Aztán a bátyám a családjával egészségügyi okokból Magyarországra költözött, s én vettem át a beregszászi közösség ellátását. A megválasztásomkor a teljes presbitérium támogatását élveztem.

 

‒ Ez a döntés egyedül téged érintett, vagy akkor már családod is volt?

Ferenc: ‒ 2002-ben vállaltam el Beregszászt, s akkor már három éve házasok voltunk Mariannával.

Marianna: ‒ 1999. december 4-én kötöttünk házasságot a beregszászi templomban. Nem akartunk nagy esküvőt, ám a templom így is tele volt hívekkel.

Ferenc: ‒ Apósom adott össze bennünket.

Marianna: ‒ Nagyon megható volt.

‒ Hogyan telt a házasságotok első időszaka?

Marianna: ‒ Nekem még hátra volt két év a teológiából, s mivel azt nappali tagozaton végeztem, csak hétvégenként találkoztunk. Asztélyban nehéz körülmények között éltünk: a parókia falai vizesek, penészesek voltak. Ugyanakkor a gyülekezettől nagyon sok szeretetet kaptunk. Ott kezdtem el gyerekeket hitoktatni. Eleinte nem sok sikerélményem volt. Amióta saját gyermekeim is vannak, könnyebbnek érzem a hittanosokkal való foglalkozást. Asztélyban csak néhány hónapig laktunk, majd parókiát cseréltünk Ferenc bátyjáékkal, mivel nekik akkor már gyermekeik voltak, s a beregszászi emeleti parókiát szívesen felváltották az asztélyi kertes házzal.

 

‒ Milyen feladat várt rád a diploma megszerzése után?

Marianna: ‒ Csongorra, édesapám mellé osztottak be segédlelkésznek. Akkor már a második gyermekünket vártuk, így könnyebbséget jelentett, hogy számíthattam édesanyán segítségére. Sokat dolgoztam az alatt az egy év alatt, ugyanis nem akartam, hogy azt higgyék, hogy édesapám mellett kiváltságos helyzetben vagyok.

 

‒ A családod kapcsán azt is említsük meg, hogy az öcséd is a lelkészi pályát választotta.

Marianna: ‒ Igen. A szintén lelkész feleségével Csongoron élnek és szolgálnak.

‒ Említetted, hogy a segédlelkészi idő alatt már gyermeketek is volt. Hogyan gyarapodott a családotok?

Marianna: ‒ Egy éve voltunk házasok, amikor elveszítettük az első babánkat. Akkor nagyon elkeseredtem. Ferenc elfoglalta magát, akkor kezdett el foglalkozni az utcagyerekekkel, majd megalapította a Sámuel Alapítványt.

Aztán hála Istennek 2002-ben megszületett Sámuel fiunk. Őt Mirjám követte 2004-ben; majd egy nagyobb lélegzetvétel után 2009-ben Lídia érkezett a családba. A negyedik gyermekünk, Abigél meglepetésként ért bennünket. Ő 2011-ben jött a világra.

 

‒ Ezek szerint nem egészen így terveztétek a családalapítást?

Marianna: ‒ Négy gyermekben gondolkodtunk, csakhogy más tempóban terveztük a megszületésüket. Lídia világra jövetele után nagyobb szünetet szerettünk volna tartani.

‒ Miért gondoltad így?

Marianna: ‒ Jó néhány olyan családot ismertem, ahol a gyerekek között kicsi volt a korkülönbség, s láttam az ezzel járó terheket. Úgy terveztük, hogy a harmadik gyermek után hagyunk egy lélegzetvételnyi időt. Azonban a Jóisten ezt másképp gondolta. Így lett Abigél a mi meglepetés babánk.

 

‒ Mi alapján választottatok nevet a gyermekeiteknek?

Marianna: ‒ Arra törekedtünk, hogy olyan nevet adjunk a gyermekeinknek, amely vagy kapcsolódik a családunkhoz, vagy valamilyen egyéni jelentése van. A nagyapámat hívták Sámuelnek.

Ferenc: ‒ A másik ok, hogy Sámuelnek neveztük a fiunkat, az volt, hogy az első gyermekünket elveszítettük, ám utána „meghallgatott az Isten” ‒ ezt jelenti a Sámuel név. Nagy igazság van abban, hogy név hordozza az egyént. Mindegyik gyermekünkre illik az a név, amelyet tőlünk kapott.

 

‒ Beszéljünk a gyerekekről! Kezdjük Sámuellel!

Ferenc: ‒ Ő a mi elsőszülött gyermekünk, a feleségem oldalán az egyetlen fiú unoka. Ennek köszönhetően a mai napig kiváltságos helyzete van a családban. Amikor Sámuel megszületett, megváltozott az addig megszokott életünk. Akkor már javában szerveztem az egyházközség életét, a rádiót, a nyomdát és a Sámuel Alapítványt. Így aztán kimaradtam a pelenkázás, éjszakázás korszakából. Marianna elfogadta ezt. A második gyermekünknél azonban bepótoltam a lemaradást.

Marianna: ‒ Igen, mert Mirjám felcserélte a nappalt és az éjszakát.

Ferenc: ‒ Nem volt egyszerű, a pelenkázásnál le kellett küzdenem az utálós természetemet.

‒ Azóta már jócskán kinőttetek a pelenkázós korszakból. Sámuel most hol tanul?

Marianna: ‒ A Sárospataki Református Kollégium diákja nyolcadikos kora óta. Most kezdte meg a kilencedik évfolyamot. Azért választottuk ezt az iskolát, mert Sárospatakot második otthonunknak tekintjük, ismerjük a közeget, és sok barátunk él ott. Még így is nehezen engedtem el. Próbálkoztunk itthon a tanulással. Három éven át magántanárt hívtunk hozzá ukrán nyelvből, ám így is kudarcot vallottunk.

 

‒ Hogy érzi magát Sámuel Sárospatakon?

Marianna: ‒ Teljesen az apja fia: könnyen barátkozik, ismerkedik. A kollégiumban is jól érzi magát, önálló. Ha tudja, hogy meglátogatjuk, a szobáját is kitakarítja.

 

‒ Hogy várjátok haza?

Marianna: ‒ A kedvenc ételét készítjük, süteményt sütünk. Amikor megérkezik, Abigél a nyakába ugrik, és órákon át csüng rajta.

 

‒ Milyen gyakran tud hazautazni?

Marianna: ‒ Eddig minden héten hazajött, ám most meg akarjuk próbálni, hogy csak kéthetente utazzon haza.

Ferenc: ‒ A gimnázium kéthetente indít járatot a határig. Ez anyagilag és időben is egyszerűbbnek tűnik.

‒ Van már valamilyen elképzelése arról, hogy mivel szeretne később foglalkozni?

Marianna: ‒ Szívesen olvas, rengeteg könyve van. Az ókor érdekli leginkább. Egy időben archeológus akart lenni.

 

‒ Beszéljünk a második gyermeketekről, Mirjámról!

Marianna: ‒ A Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium negyedik évfolyamára jár, ahol jól érzi magát, noha az ukrán nyelvvel ő is küzd. Itt vannak a barátai. Négyéves kora óta táncol és szeret cserkészkedni. Eddig határozott elképzelése volt arról, hogy itthon marad, Beregszászban, nem megy Magyarországra gimnáziumba. Az új ukrán oktatási törvény hallatán azonban elbizonytalanodott, s kezd anyaországi iskolákban gondolkodni. Arra kértem, hogy jól gondoljuk át ezt a döntést. Samut sem könnyen engedtem el, Mirjámot még nehezebb lenne.

 

‒ Pedig te is Magyarországon jártál középiskolába.

Marianna: ‒ Így van, ám az egy más világ volt. Akkor is voltak veszélyek és csábítások, de talán most még több van. Sógornőm mindig azt mondja, hogy ha a gyermek biztos alapot kapott otthon, azt nem felejti el. Másrészt Mirjám mellett szól, hogy rendszerető ‒ a szobájában és a szekrényében patikarend van ‒, és sok barátja van.

 

‒ S a két kisebbik gyermeketek?

Marianna: ‒ Lídiát nagyon vártuk, a testvérei is készültek az érkezésére. Kétéves volt, amikor átépítettük a parókiát, s emiatt mindannyian egy szobában laktunk. Közben megszületett Abigél. Az nehezebb időszak volt. Engem lekötött Abigél, Lídia pedig apja lánya lett. Ez a mai napig meglátszik rajta. Korához képest érett, szeret táncolni, kreatív és szereti a zenét.

Ferenc: ‒ Időnként tele van szorongással, ugyanakkor képes kiállni magáért.

Marianna: ‒Most nagy hatással van rá Mirjám, őt utánozza. Emellett nagyon jól elvan a húgával, Abigéllel. Ők mindig közel álltak egymáshoz. Abigél mindenki kedvence, kedves és jóindulatú gyermek. Mindenkinek ajándékot készít.

‒ Hogy van a gyerekek szobabeosztása?

Marianna: ‒ Az átépítés után minden gyermekünk saját szobát kapott. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki a saját szobájában alszik. Időnként vándorolnak egyik szobából a másikba, akár hozzánk is átjönnek.

 

‒ Már a két kisebb gyermeketek is iskolás.

Marianna: ‒ A Beregszászi 6. Számú Általános Iskola tanulói. Lídia másodikos, Abigél most kezdte meg az első osztályt, 25 osztálytársa van. Először kisfiú mellé ültették, ezért az első tanítási nap után vissza akart menni az óvodába. Most már kislány a padtársa, és minden rendben van.

 

‒ Mind a négy gyermeketek iskolába jár. Mennyiben változott meg az életetek?

Marianna: ‒ Reggel korán kelünk, reggelizünk, hajat fonunk, és iskolába megyünk. Most már végre eljutok a reggeli istentiszteletre, olyan feladatokat is el tudok elvégezni, amelyeket eddig elhanyagoltam, s több emberrel találkozom, mint korábban. Az egyházkerület honlapját kezelem, valamint a helyi református újságot, a Küldetést szerkesztem. A gyülekezet gyermekmunkáját is felügyelem. Ferenc gyülekezeti tevékenységébe is besegítek.

Ferenc: ‒ Nekem is beállt a napirendem. Reggel istentiszteleten vagyok, majd 11 óráig a lelkészi teendőimmel foglalkozom. Akkor hazamegyek, s otthon megebédelek. Délután folytatom a munkám. Egy időben mindig én fektettem le a két kisebbik lányunkat. Eleinte olvastam nekik a mesét, majd kitalált történeteket mondtam el nekik. Ez utóbbit jobban szerették.

Marianna: ‒ Arra mindig törekedtünk, hogy legalább az ebédnél együtt legyen a család.

‒ Hogyan tudtok kikapcsolódni?

Marianna: ‒ Szükségünk van egyéni és közös kikapcsolódásra is.

Ferenc: ‒ Nyaranta tíz–tizenöt napot együtt töltünk a gyermekeinkkel egy közös nyaralás keretében. Ennek a megszervezése már nem is olyan egyszerű, hiszen a gyerekek rengeteg táborban vesznek részt. Nekem személyesen a horgászat jelenti még a pihenést, illetve a közös családi gombászás a guti erdőben is nagy élmény. Emellett lelkészként is számos programon veszünk részt.

Marianna: – Már többször eljutottunk a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete által szervezett nagycsaládos hétvégére. Ugyanakkor azt is nagyon fontosnak tartjuk, hogy időnként Ferenccel kettesben menjünk el valahová.

 

– Hogy látjátok a jövőt Kárpátalján?

Marianna: – Nem igazán látjuk a jövőt, de igyekszünk azt pozitívan szemlélni. A gyermekeink is tudatában vannak annak, hogy a mi életünk bármikor megváltozhat, s akármikor elhagyhatjuk azt a házat, amely most az otthonunk. Ha Isten úgy dönt, akkor mennünk kell.

Ferenc: – Én nagyon jól érzem magam a beregszászi gyülekezetben. Az itteni 18 éves szolgálatom olyan nekem, mintha a hobbimat gyakorolnám. Úgy látom, hogy a gyülekezetben lassan befejeződik az építkezés szakasza, s új feladatok jönnek. Hogy Isten ebben akar-e látni bennünket, ez még kérdés. Meglátjuk, hogy mit tervez felőlünk.

 

– Mit üzentek a fiatal, házasság előtt álló pároknak?

Marianna: – Nem egyszerű, de megéri. A gyermekvállalás sok örömet okozhat, de csak akkor, ha a házaspár tudatosan akar gyermeket, nem pedig elvárásból. Ha áldásként tekintek rá, más a nevelés is.

Ferenc: – Isten nélkül vakmerőség házasodni és gyermeket vállalni. Ha azonban ezt Istenre hagyatkozva tesszük, olyan csodálatos világ nyílhat meg előttünk, amelyet el sem tudunk képzelni.

 

– Köszönöm a beszélgetést! Isten áldja meg a családotokat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This