Nagycsaládok Kárpátalján: Tóthék családja

Három a magyar igazság, egy a ráadás. A Nagyberegen élő Tóth családnál megfordult a szólás, s három lett a ráadás. Zsolt és Éva nyolc éve házasok, s úgy lettek nagycsaláddá, ahogy csak kevesen: első gyermekük, Patrik születése után bővíteni akarták a családot, de álmukban sem gondolták, hogy rögtön hármas gyermekáldásban lesz részük. Azóta a hármas szám végigkíséri a mindennapjaikat: három kislány, három bili, három kiságy, három etetőszék…
Nem mindennapi, ugyanakkor nagyon is természetes és példamutató életet élnek. Ismerjük meg őket!

– Nyolc éve vagytok házasok. Hol ismerkedtetek meg?
Zsolt: – Mindketten Makkosjánosiban tanultunk, Éva a líceumba, én a középiskolába jártam. Ott találkoztunk, öt éven át udvaroltam neki. Ezalatt befejeztem az iskolát és teljesítettem a sorkatonai szolgálatot.
Éva: – A líceum elvégzése után a beregszászi Rákóczi-főiskola óvodapedagógia szakán tanultam tovább. Megvártuk, míg befejezem a tanulmányaimat, utána házasodtunk össze.

– Hol telepedtetek le?
Éva: – Az én szülőfalumban, Nagyberegen lakunk. A szüleim a házunk szomszédságában élnek. Zsolti kígyósi származású, de már jól beilleszkedett az itteni közösségbe. Buszsofőrként dolgozik, így lassan jobban ismeri a nagyberegieket, mint én.

– Hány gyermeket terveztetek?
Zsolt: – Nekem nem lehetett testvérem, egykeként nőttem fel. Így mindenképpen azt szerettem volna, hogy nekünk két gyermekünk – egy kisfiú és egy kislány – legyen.
Éva: – Nekem egy fiú ikertestvérem van. Mindig is szoros volt a kapcsolatunk, a mai napig mindent megbeszélünk egymással.

– Gondoltatok arra, hogy netán nektek is ikreitek lesznek?
Éva: – Nem, mert mindig úgy tudtuk, hogy általában nem az egymást követő generációkban ismétlődik az ikerszülés. Ezt a feltevést látszott megerősíteni az első gyermekünk, Patrik születése 2006-ban.
Zsolt: – Egy idő után szerettünk volna még egy gyermeket, reméltük, hogy hátha lesz egy kislányunk.

– Hogyan tudtátok meg, hogy ikrekkel várandós Éva?
Zsolt: – Amikor a terhességi tesztből kiderült, hogy Éva állapotos, elmentünk a beregszászi kórházba, ahol az orvos megállapította, hogy egy gyermeket hord a szíve alatt Éva.
Éva: – Aztán a következő vizsgálaton közölték velünk, hogy nem egy, hanem két gyermek növekszik a méhemben. Akkoriban volt a H1N1-vírus okozta influenzajárvány, s bár nem kaptam el, egy megfázással én is kórházban kerültem néhány napra. Szerettünk volna megnyugodni, hogy nem lett semmi baja a babáknak, ezért elmentünk a munkácsi Keresztény Egészségügyi Központba egy ultrahangos vizsgálatra. Oroszi Pál doktor úr nagyon sokáig nézegette a képernyőt, már attól féltünk, hogy valami baj van. Meg is kérdeztem az orvost, aki azt válaszolta, hogy nincs baj, de ő három babát lát külön-külön burokban, nem kettőt.

– Hogyan fogadtátok a hírt?
Éva: – Ránéztem Zsoltira, neki fülig ért a szája. Én elsírtam magam: megijedtem.
Zsolt: – Hallottunk már hármasiker-terhességről, de sohasem gondoltuk, hogy ez velünk is megtörténhet. Általában lombikbébik esetében fordul elő, nálunk viszont természetes úton fogantak meg a magzatok. Az egyértelmű volt, hogy vállaljuk őket.

– Mit szólt a család a hírhez?
Zsolt: – Alig hitték el a családtagok. Patrik reakciója volt a legaranyosabb. Amikor meghallotta, hogy három testvére lesz, meglepődött és annyit mondott, hogy „én csak két gólyának szóltam”.

– Mit tanácsolt az orvos?
Éva: – Oroszi Pál azt mondta, hogy egészségesek a babák, minden rendben van, de azt tanácsolja, hogy Magyarországon keressünk kórházat és orvost a szüléshez, mert Kárpátalján nem felkészültek az orvosok az ilyen esetre. Először Fehérgyarmatra mentünk el, onnan átirányítottak minket egy megyei kórházba. Végül Nyíregyházán dr. Albert László szülész-nőgyógyász elvállalta, hogy végigkíséri a terhességemet és levezeti a szülést. Felkészített rá, hogy a babák nagy valószínűséggel – a hasonló terhességek alapján –koraszülöttek lesznek, s császármetszéssel jönnek majd a világra. A 29. héten be is kellett feküdnöm a kórházba. Nemsokára már azt is tudtuk, hogy három kislány növekszik a méhemben. Patrik kívánságára eldöntöttük, hogy az egyik kislány neve Dóra lesz (ő lett Teodóra), Zsolti választotta a Regina nevet, én a Petrát.

– Hogy bírtad a hosszú kórházi tartózkodást?
Éva: – A szülés utáni időt is beleszámítva összesen két és fél hónapot töltöttem a kórházban. Nagyon kedvesek voltak velem, de rossz volt távol lennem a családomtól. Minden nap ultrahangos és NST-vizsgálatot végeztek. Senki sem gondolta, hogy a 38. terhességi hétig kihordom a babákat. Én viszont jól éreztem magam, nem viselt meg a várandósság. Akikkel egy szobában voltam, már mind megszültek és hazamentek, mire én is a szülőszobába kerültem.

– Hogyan folyt le a szülés?
Éva: – A 38. héten közölte az orvos, hogy csökkent a vérem hemoglobinszintje, ezért nem várnak tovább, hanem császármetszéssel világra segítik a gyerekeket. Egy közel húszfős orvosi stáb vezette le a szülést. Először Teodórát emelték ki, aki 2250 grammal született; őt Petra követte 2520 grammal; végül Regina is világra jött 2130 grammal. Egymás után sírtak fel a gyerekek, s hozták oda nekem őket. Mivel nagy súllyal születtek – ami ritka a hármas ikreknél –, nem volt szükség az inkubátorra.
Zsolt: – Amikor Éva szólt, hogy viszik a műtőbe, rögtön elindultam a kórházba, de mire beértem, már meg is születtek a gyerekek.

– Mennyi idő után engedtek haza benneteket a kórházból?
Éva: – Mivel teljesen egészségesek voltak a lányok és jól szoptak, a szülést követő tizedik nap haza is hozhattuk őket.
Zsolt: – A Magyar Református Szeretetszolgálat egy légkondicionált autót biztosított számunkra, hogy az augusztusi hőségben ne legyen semmi bajuk a lányoknak.

– Hogyan telt a kezdeti időszak?
Éva: – Mindenki csodának tekintette, hogy hármas ikreink lettek, akik ráadásul egészségesek. A lányok anyatejesek voltak három hónapos korukig, utána már elkezdtük a hozzátáplálást. Egyszerre mindig kettő szopott, a harmadik addig várt. Nagyon türelmes babák voltak, nem sírtak. A két nagymama és dédi is sokat segítettek a gyerekek gondozásában.
Zsolt: – Beletelt két-három hónapba, míg tudatosult bennem, hogy ennyi gyermekünk van.

– Általában megkérdezik: meg tudtátok különböztetni őket?
Zsolt: – Sohasem kevertük össze őket. Teodóra hajszíne barna, Regina és Petra szőkék. Más a kinézetük és a természetük is. Csak annyira hasonlítanak, mint általában a testvérek szoktak.

– A lányok már háromévesek, Patrik pedig nyolc. Hogy telnek a mindennapjaitok?
Éva: – Reggel korán kelünk, a lányok is hamar felébrednek. A ruhákat már előző este kikészítem. Patrik iskolába jár, második osztályos, általában Zsolti hordja iskolába. Anyukám gyakran átjön, hogy segítsen a lányok felöltöztetésében. Néhány hónapja ők is óvodások. Délután sokat játszanak itthon. Patrik szereti őket tanítgatni, a lányok pedig utánozzák őt, a példaképüknek tekintik a bátyjukat. A fiúnk most gitározni és furulyázni tanul. Amikor leül a hangszeren játszani, a lányok körbeülik és énekelnek neki. Emellett Patrik művészi kerékpározásra is jár itt Nagyberegen.
Zsolt: – Persze vannak a gyerekek között viták is.

– Milyennek látjátok őket?
Zsolt: – Teodóra zárkózottabb, inkább magának való kislány. Regina az ellentéte: barátságos, beszédes. Petra pedig nagyon érzékeny.
Éva: – Regina most éppen orvosnő, Patrik pedig buszsofőr akar lenni. Petra sokszor puszilgat bennünket, odabújik hozzánk. Ő az, aki mindent megszerel. Teodóra nehezen barátkozik, ugyanakkor szívesen és ügyesen részt vesz a házimunkában. A lányok nemcsak Patrikot utánozzák, egymástól is sokat tanulnak. Az óvodában szívesen játszanak együtt és másokkal is. Nagyon ragaszkodnak egymáshoz, sírnak a másik után. Ha megkínálják őket, vesznek a testvéreiknek is, s mindenen megosztoznak.

– A gyerekek óvodában, iskolában vannak. Mivel foglalkoztok ezalatt?
Zsolt: – A lányok születés előtt alkalmi munkákat – festést, csempézést – vállaltam, majd teherszállítással foglalkoztam. Aztán a spórolt pénzünkön vettük egy mikrobuszt, és személyszállításba kezdtem Nagybereg és Beregszász között. A magam ura vagyok, délutánonként, illetve szombaton és vasárnap igyekszem a családdal lenni és az otthoni munkámat is elvégezni.
Éva: – Másfél éves volt Patrik, amikor munkát ajánlottak az egyik beregszászi óvodában. Ott dolgoztam egészen addig, amíg be nem kellett feküdnöm a kórházba a lányokkal. Emellett kitanultam a fodrászmesterséget is. Most itthon fodrászkodom, illetve koszorúkötéssel is foglalkozom. Az a tervem, hogy visszamegyek az óvodába dolgozni. Azt még nem tudom, hogy fogom megoldani mellette a házimunkát és a gyerekek nevelését.

– Hogyan tudtok kikapcsolódni?
Zsolt: – Néha kirándulunk a hegyekben, de Magyarországra is elutazunk olykor. Még kicsik a lányok, nem olyan könnyű kimozdulni velük. Általában valamelyik nagyszülő is elkísér bennünket. Benne vagyunk a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületében is, de még csak egy-egy programjukon tudtunk részt venni.

– Hogy érzitek magatokat nagycsaládosként?
Zsolt: – Éva nagyon ügyes anyuka. Jól bírja a kihívásokat. Másoknak gyorsnak tűnhet, de nekem lassan telt el ez a három év a lányokkal.
Éva: – Nem nehéz ennyi gyerekkel. Nem így fogjuk fel. A lányok ugyanúgy fejlődnek, mint bármelyik más gyerek. Nekem az lenne furcsa, ha egyedül lennénk. Kettőnk közül Zsolti a nyugodtabb; nem ijed meg olyan könnyen, ha betegek a gyerekek. Megbízik bennem, hogy én majd tudom, mi a teendő. Hála Istennek, csak egy-egy gyerekbetegség fordult eddig elő. Bár a bárányhimlőt két hónapig nyögtük, mire mindenki kilábalt belőle.

– Milyen terveitek, céljaitok vannak?
Éva: – Építkezünk, hogy a lányoknak és Patriknak is legyen külön szobája. Ezt szeretnénk befejezni. Mindenekelőtt az a legfontosabb, hogy a családban mindenki egészséges legyen, hogy a gyerekek jól fejlődjenek.

– Köszönöm a beszélgetést! Isten áldja meg a családotokat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma