Fodor Géza: Nyárvégi virágcsendélet
A lépcsőpárkányra délután
Felkattan még a nyári nap
A lépcsőpárkányra délután
Felkattan még a nyári nap
Átölellek, Európa,
fűszálon fájó baldachin –
köréd hullnak karjaim.
A nap verse.
„Egykor fáról hullt dió voltam,
hemperegtem harmatban, porban,”
A nap verse.
Amíg ha belső
Vámhatár van
Nem alliterál
A száj a szívvel
És a hús, a vér, a velő, az ér, a szem, az agy, a belső-szerv, a csont
már csak földet tud remélni!
Ha megöregszik, eltorzul az ember,
Szíve reves lesz, csüggetegen ver,
Kedélye komor, mint őszi ködös táj…
E hang nemes kaland, hajlongó áhitat, illat,
Heves szimat, rímei vörösek, mint a nyers búzában…
End of content
End of content