Az önzetlenség nyomában

Anikó néni több évtizede támogatja határon túli, köztük kárpátaljai fiatalok tanulmányait, akik mind nagymamájukként tekintenek rá.

A Kálvin János Református Idősek Otthonában lakik immár 11 éve Dr. Kovács Péterné, akit mindenki Anikó néniként ismer. A 94. életévében járó hölgy több évtizede támogatja határon túlról érkező fiatalok tanulmányait, akik mind nagymamájukként tekintenek rá. Egy esős májusi délutánon emlékekről, szeretetről és a segítőkészségről beszélgettünk.

Anikó nénivel egy pénteki napon találkozom. Az otthonban épp azon a délutánon ad rövid koncertet egyik támogatottja, a zongorista Bacsi János, ezért remélem, mindkettőjükkel tudok beszélgetni. Az előadás után Anikó néni örömmel fogad kis lakásában, hogy feltehessem kérdéseimet és jobban megismerhessem történetét. Egyből meg is kérem, meséljen egy kicsit arról az önzetlenségről, amivel a fiatalok felé fordult az elmúlt évtizedekben. Arcáról őszinte meglepettséget olvasok le, nem érti, miért tartom különlegesnek szándékait, hiszen számára ez magától értetődik. „A családunkban a segítségnyújtás természetes volt. Az 1920-as, ’30-as években sokszor jöttek hozzánk rászorulók, ha kellett, édesapám kérvényeket írt, ha kellett máshogy segített. Sokszor azt se tudtuk, ki eszik velünk az asztalunknál, de, ha nekünk jutott étel, jutott bárki másnak is. Én ebbe nőttem bele” – mondja mosolyogva.
Anikó néni 1937-ben egy virágvasárnapi konferencián ismerkedett meg Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom munkásságával, majd csatlakozott is a szervezethez. „Megfogott ez a lelkes, fiatal társaság, akik mindig ott voltak, ahol segíteni kellett. Ott megtaláltam a helyem” – teszi hozzá, majd elmeséli azt is, hogy ez a lelkesedés hatotta át egész eddigi életét, mindig érzékenyen fordult azok felé, akiknek segítségre volt szüksége. Budapestre költözve grafikusként helyezkedett el, majd a Kálvin téri református gyülekezetbe kezdett járni, melyet még ma is saját gyülekezetének tekint. A rendszerváltozás előtt alapító tagja volt a Kinyílik a világ Alapítványnak. „Az akkori helyzet miatt nagyobb figyelem fordult az erdélyi magyarok felé, mi pedig úgy éreztük, hogy a kárpátaljaiak háttérbe szorulnak. Mi nekik szerettünk volna segíteni, adni valamit.” Alig két évtizeddel később az alapítvány munkássága nyomán jutott el hozzá Bacsi János önéletrajza is.

Közben egy halk kopogás után Jancsi lép a lakásba, leteszi kabátját és a legnagyobb természetességgel ül a fotelba. Látszik, hogy hazaérkezett. „Ez mindig ilyen – pillant rám – Az ember ide jön a napi rohanásból és azonnal megnyugszik. Itt mindig megáll kicsit az idő.” Az idő tényleg, de Anikó néni egy pillanatra sem. Máris térül, fordul és aprósüteményt tesz asztalra, én pedig kettőjüket kérdezem találkozásukról.

Jancsi öt éves korától már hallás után zongorázott, majd zongoratanárnője támogatására Budapestre jött, ahol felvételt nyert a Zeneakadémiára. Ösztöndíja azonban nem volt elegendő élelmiszerre, a hazaútra és a kollégiumi szállásra, beteg szülei pedig nem tudták támogatni. Ebben a helyzetben találkozott Anikó nénivel, aki úgy érezte, fel kell karolnia a tehetséges fiatalembert. „Engem kértek meg, hogy találjak valamilyen megoldást és már az első találkozásnál úgy megkedveltem, hogy nem tudtam nem segíteni.” Jancsi a kezdetektől alázattal fogadta a segítő szándékot és egyáltalán nem vette természetesnek. „Nekem nagyon furcsa volt és csodálkoztam rajta, hogy lehet valaki ennyire önzetlen. Ha csak minden tizedik ember ilyen lenne, teljesen más lenne a világ hangulata” – szól közbe a fiú, akit a mai napig meghat megismerkedésük emléke.

„Szerettem volna azt is, ha világot lát és nem csak Budapest és Visk között utazik” – kezd bele Anikó néni egy történetbe, amit aztán együtt, egymás mondatait folytatva mesélnek. Jó néhány évvel ezelőtt, mikor a fiú már a Zeneakadémián tanult, pótnagymamája úgy érezte pihenésre és új élményekre van szüksége. Minden követ megmozgatott, hogy Jancsi repülhessen végre és más országba is eljuthasson. Az úticél végül Norvégia lett, ahol az ifjú zenész, megköszönve az ottani Vöröskereszt Kárpátaljára küldött adományát, koncertet adott. Az izgalom és kezdeti félelem ellenére meghatározó élmény lett számára. „Anikó nénit az tartja életben, hogy mindig vannak tervei és folyamatosan azon jár az esze, mit tehetne még. A legjobbat akarja nekünk” – mosolyodik el Jancsi.

Nemsokára kiderül, mit is jelent ez a „nekünk”. Megtudom, hogy Jancsi révén több kárpátaljai és vajdasági egyetemista is találkozhatott Anikó nénivel. Nekik is mind segítségre volt szükségük, ő pedig támogatta őket és kiállt értük, ha a helyzet úgy kívánta. A fiókból ezalatt előkerül jónéhány levél, amit azok a fiatalok küldtek Anikó néninek, akikkel kapcsolatba került az évek során. Megpillantok esküvői meghívókat és fényképeket is, melyekről kedves arcok mosolyognak rám. „A legtöbb gyereknek nem is pénz kell igazán, csak az, hogy meghallgassák és szeressék” – válaszolja az idős hölgy el sem hangzott kérdésemre. A támogatottak közül sokan felnőttek már, dolgozni kezdtek és családot alapítottak, de mindig visszatérnek fogadott nagymamájukhoz, hogy beszélgessenek és elmesélhessék, mi történik velük.

Hamar rájövök én is, hogy Anikó néni korát meghazudtoló módon tud lelkesedni és tervezni, többször hangsúlyozza, „ha baj van az jó, olyankor Istennek hála, van még mit csinálni.” Az elmesélt történetekből érzem, ez nem csak egy szépen csengő mondat, hanem valódi életfilozófia. „Nem kell nagy dolgokat tenni – mondja – Ha csak egy-két gyerekkel kezdünk foglalkozni, ha segítjük őket a tanulásban, ha örömet tudunk szerezni, már elindítunk valamit, ami számít.”

Annyi már biztos, hogy amit Anikó néni tesz, az számít – és nem csak azoknak, akiknek segített, segít. „Nem mindig pénz kell ám! – ismétli – Itt is volt olyan, aki úgy segített Jancsinak, hogy egy ismerősén keresztül bejutatta egy nyelviskolába és megtanulhatott angolul. A szándék az, ami kell, a többi pedig jön magától.” Ezt a gondolatot adja tovább napról napra, ezt tanulták meg tőle azok, akikkel kapcsolatba került élete során és ezt viszem magammal én is.

A fiatalok, akiket segített vagy akár csak meghallgatott, a mai napig visszajárnak hozzá vagy felhívják telefonon, ha nincsenek a városban. Jancsi elmondja, hogy ő is többször jön el az otthonba, néha azért is, hogy zongorázzon a lakóknak, de elsősorban természetesen „nagymamájának”. Anikó néni, ahogy egész délután, most is szerényen mosolyog, látszik rajta a meghatottság. Mint mondja, a szeretet az, ami képes szeretet életre hívni és ez fényt gyújt a legnehezebb napokon is. „Mikor a férjem beteg lett, a gyerekek látogatták, énekeltek neki kórházi ágyánál – emlékezik vissza Anikó néni – Ez máig sokat jelent. Úgy érzem, így jön vissza napról napra, százszorosan a szeretet, amit adok.”

Beszélgetésünk már estébe hajlik, ezért hálásan búcsúzom, sok dolgot tanultam én is az együtt töltött idő alatt. Anikó néni azt mondja, csupán megosztott velem néhány, szívének kedves történetet az életéből, én azonban úgy érzem, magáról a megváltoztató önzetlenségről mesélt.

Farkas Zsuzsanna