20 éves a KMPSZ. Orosz Ildikó ünnepi beszéde

Tisztelt Vendégek, kedves Kollégák!

Ünnepi alkalomra gyűltünk ma össze, ahol közösen méltatjuk 20. születésnapját egy olyan szervezetnek, amit mi kárpátaljai magyar pedagógusok alapítottunk és a magyar nemzeti közösség támogatásával fenntartottunk két évtizeden át.

A szervezet abból a kárpátaljai magyar pedagógusokat foglalkoztató gondolatból született, hogy egyedül sok mindent nem tudunk megoldani, de közös erővel és akarattal a világot is meg lehet változtatni. Különösen igaz ez az oktatásra, ahogy Nelson Mandela írta „Az oktatás a legfontosabb fegyverünk a világ megváltoztatására.”

Ebben a gondolatban hittünk, de tudtuk, Shakespeare szerint is, hogy a gondolat még nem cselekedet, s a terv csak gondolat. Nos, a mi esetünkben a gondolatot terv követte – kidolgoztuk a kárpátaljai magyar oktatás koncepcióját, majd annak jegyében cselekedtünk, ahogy lehetett.

Az elért eredményeket kronológia szerint sorolhatnám, de akkor megfosztanám Önöket attól az élménytől, hogy kezükbe vegyék a Pedagógusszövetség 20 éves tevékenységét bemutató évkönyvünket.

Értékelés nélkül viszont egy közgyűlés nem teljes, így utalnék arra, amit a szervezet a közös akarat és erő eredményeként megvalósított mindabból, amit 1992-ben az oktatási koncepcióban leírtunk, miután minden szervezet tevékenységének eredményessége azzal mérhető, hogy mit tudott megvalósítani azokból a tervekből, amit az induláskor maga elé tűzött.

Kezdjük talán a sikerekkel, mert esendők vagyunk, és szívesebben emlékezünk a szépre.

Kezdeményezésünkre és közbenjárásunkkal is számos helyen jöttek létre óvodák, elemi iskolák (pl. Helmec, Macsola, Rahó, Kőrösmező, Gyertyánliget). Sikerült elérni, hogy elemi iskolákból általános iskolává fejlődjenek intézmények (Tiszaágtelek, Tiszaásvány, Kisgejőc, Szalóka stb.). Vegyes tannyelvű oktatási intézmények válhattak önállóvá, ahol a magyar kultúra és a magyar szó nemcsak másodrendű szegény cseléd lehetett saját otthonában.

Szorgalmaztuk és elértük, hogy több helyen nyíljanak magyar csoportok a szakképzésen belül (Ungvári Közművelődési, Beregszászi Egészségügyi, Munkácsi Agráripari Collage).

Sokat tettünk annak érdekében, hogy pedagógusaink és a magyar iskolába járó gyermekek minél teljesebb szakmai és kulturális életet tudjanak élni szülőföldjükön, őseik földjén, anyanyelvükön, abban a kulturális közegben, ami számukra a legtermészetesebb, ahol komfortérzetük a legjobb. Ezt a célt szolgálták a nyári akadémiák, a gyermektáborok, a tantárgyi vetélkedők, a Közoktatás című szakmai folyóirat, az Irka gyermeklap, a módszertani segédanyagok, tételsorok fordítása, a munkafüzetek és minden olyan modern technikai eszköz, amit azért adtunk, hogy az iskoláink versenyképessége növekedjen, legyen lehetőség, kedv és erő a minőségi munkához.

Nagy eredmény az is, hogy bár eleinte meg kellett győzni még magukat, a kedvezményezetteket is, de ma immár öt egyházi líceumban folyik tehetséggondozás Kárpátalján. Az intézményekben a felkészítés minősége nem rosszabb, mint azokban a magyarországi iskolákban, ahol a gyerekek oktatását elképzelték.

Kialakult az állami tehetséggondozó intézmények hálózata azokon a helyeken, ahol terveztük: Beregszászban, Ungváron és Técsőn.

Legnagyobb eredményként a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola létét könyvelhetjük el, ami a fennálló és működő világ rendje szerint megszülte saját konkurenciáját. Az intézmény létének köszönhető, hogy megvalósult az előttünk ténykedő magyar pedagógusgeneráció álma, a magyar kar az Ungvári Nemzeti Egyetemen, amit a KMPSZ is támogatott a megalakulásunk első éveiben, de mindaddig, míg a magyar főiskola meg nem honosodott, a hatalom nem engedélyezte, csak annak konkurenciájaként.

Hallottam és olvastam, hogy a felsorolt intézmények közül mi köze számos intézmény megnyitásához a Pedagógusszövetségnek, mikor nem fenntartója, és a konkrét kivitelezésben nemcsak ő vett részt. Távol álljon tőlem/tőlünk, hogy elvegyem bárkitől a dicsőséget, az elvégzett és megvalósult munka eredményét, de ezen intézmények közül több azért valósult meg, mert szervezetünk nem hagyta, hogy a gondolatból csak terv legyen, és kitartó, konok munkával, szívós, és sziszifuszi, helyenként agresszívnak is tűnő erőfeszítéssel közvetlenül és közvetve kicsikarta a cselekvést. A cselekvést, melynek eredményeként megoldások születtek.

Elégedettek lehetünk, hogy önálló magyar intézményként jöttek létre az állami gimnáziumok és nem egy-egy középiskola névtáblájának a cseréjeként maradt minden a régiben, ahogy azt kényelemből tervezték. A kárpátaljai történelmi egyházak híveinek gyermekei immár saját közegükben, és vallási értékeiknek megfelelően készülnek az életre, és nem Csengeren vagy Hajdúdorogon. Az intézmények kisugárzása révén így közvetlen hatással vannak saját környezetükre. Ezúton szeretném megköszönni mindazoknak, akik felismerték a kezdeményezések lényegét, és bár sokszor úgy tűnt a viták hevében, hogy szervezetünk az ellenfél, egyesek szemében ellenség, végül megértették, hogy mi csak partnereik akarunk lenni, és az ő érdekeiket szolgáljuk, ők fognak ebből profitálni. Az idő minket igazolt: a tervszerű építkezés eredményeként létrejött intézmények, kollégiumok, felszerelt szaktantermek, kisállat műtő, nemcsak alkalmat teremtettek a képzésre és a tanulásra, hanem immár munkahelyeket is, közösséget és közösségi életet, jelentős tulajdonnal gyarapítottak az alapítókat. Mindezek a kárpátaljai magyarság erősségeként könyvelhetők el.

Köszönet azoknak, akik az eredményes munkát támogatták. Nélkülük se mi, se mások semmit nem érhettünk volna el, mert országunkban még nincs állami akarat és kisebbségek öntevékenységét támogató törvény, mint az anyaországban, ahol a kisebbségi önkormányzatok működéséhez, programjaihoz anyagi forrásokat is rendelnek. Köszönjük a magyar állam minden képviseletének, a KIM-nek, a NEFMI Határon Túli Magyarok Főosztályának és elődjeiknek, a közalapítványoknak (Illyés, AKA, SZA, Bethlen), a BBI-nek és minden civil szervezetnek, akik hozzáállásukkal közvetlenül vagy közvetve segítették törekvéseinket.

Az szervezetek eredményességi vizsgálatakor nemcsak a sikereket, a megvalósult terveket kell számba venni, hanem szembe kell nézni a kudarcokkal is.

A jubileum kapcsán nem tudományos kutatási módszerekkel feltárni a gyengeségeinket, majd ezt megteszi az utókor. Azokra hívnám fel a figyelmet, ami a kor pillanatában már látszik és fájó számunkra.

Történtek visszalépések, főleg az elmúlt 10 esztendőben. Többször tapasztaltuk, hogy amit kezdeményezünk, és bevált, lehet belőle profitálni, mindig akadtak, akik átvették tőlünk azzal a jelszóval, hogy ők majd jobban végzik, és csak akkor kerültünk ismét előtérbe, ha problémák vetődtek fel. Például így jártunk egyik első kezdeményezésünkkel a Megyei Továbbképző Intézet Beregszászi Fiókintézetének megnyitásával. Azért szorgalmaztuk, hogy partnerre találjunk a pedagógusok szakmai fejlődése érdekében, ahol az állam biztosítja a jogi lehetőséget, és mi a saját eszközeinkkel kiegészítjük azt, így lenne teljesebb és értékesebb az a szolgáltatás, amit nyújt. Néhány évig működött is, de amint kiderült, hogy ez megoldható, rögtön olyan személyek kerültek az élére, akik ugyan munkahelyüket a kezdeményezésünknek köszönhették, de a szövetségtől már elzárkóztak.

Kudarcként, a kisebbségi helyi, magát magyarnak hirdető politikum árulásaként éltük meg, hogy a legmagyarabb kárpátaljai városban magyar óvodákat, óvodai csoportokat zártak be, magyar iskolák függetlensége szűnt meg, leépítették a szovjet rendszerben létrehozott magyar szakképzést. Az egyházi líceumok nem kapnak állami támogatást, bár alapításukkor ezt még a törvény garantálta, és akkor módosították számukra hátrányos módon azt, 2004-ben, amikor magyar parlamenti képviselete is volt a kárpátaljai magyarságnak.

Legutóbbi „ajándékként” az ungvári járásban kísérletet tettek a magyar nyelvű oktatás leépítésére, költségvetési kényszerre hivatkozva. Éppen azokat az oktatási intézményeket kívánták lefokozni, melyek kezdeményezésünkre fejlődtek, vagy jöttek létre az elmúlt két évtizedben.

A legfájóbb mégis, hogy az esélyegyenlőségre hivatkozva, „a mi érdekünkben” változtattak a felsőoktatási felvételi rendszeren úgy, hogy a magyar középiskolák diákjai előtt bezárultak azok kapui. Az egyenlőség elvét ugyanis a törvényhozók úgy értelmezték, amiben a legjobbak, abban kell megmérettetni mindenkinek, így nem lehet kétséges a verseny eredményessége. Megélhettük azt is, hogy anyanyelvünket másodrendűvé minősítették és éveken át még magyar szakra sem lehetett felvételi tárgy. Anyanyelvünk egyre inkább kiszorul a közéletből, megpróbálják a konyhába tuszkolni, hogy ne a tudomány, az ismeret nyelve legyen, hanem a receptek nyelvévé váljon, ahogy egy interjúalany fogalmazott a legutóbbi kutatásunkkor: Kárpátalján magyarul élni nehéz. Ebben az évben ezt megerősítette egy hivatalnok is az egyik nagy iskolánkban, aki arra hívta fel a tantestület tagjainak figyelmét, aki ukrán kenyeret eszik, éljen ukránul. Dejavu érzésünk van, mert ezt a mondatot hallották nagyszüleink a csehszlovák rendszerben, mi is tapasztaltuk a szovjet rendszerben. Akkor arra hívták fel a figyelmünket, hogy ha cseh/szlovák/orosz kenyeret eszünk, éljünk cseh/szlovák/orosz nyelv és kultúra szerint, mintha nem a megdolgozott bérünkből vásároltuk volna a napi betevőt. Megkaptuk azt is, hogy legyünk hálásak, hogy magyar nyelven tanulhatunk, mintha nem a polgárok, így a mi magyar közösségünk adóiból tartották volna fenn iskoláinkat, anyanyelvű intézményeinket.

A mostani kijelentés mégis jobban fáj, mert ha nem is vagyunk az itt élő népekkel vérszerinti rokonok, de a többszáz éves együttlét, az egymásra utaltság, a közös múlt, gondoltuk, eggyé kovácsolt minket, hogy a szomszédok jobban megértik egymás problémáit, mint a rokonok. Azt hittük, bajunkat és örömünket van kivel megosztani, mert egymásra vagyunk utalva ügyes-bajos ügyeink intézésében. Úgy látszik, röpke két évtized elég volt ahhoz, hogy elfelejtsék mindazt, ami még a 80-as években nekik is fájt. Úgy tűnik, nekünk itt, Kárpátalján, ahhoz, hogy megértsük egymást, mindig kell egy közös ellenség, egy Habsburg, vagy a szovjet. Amint nincs, máris a szomszédban látunk ellenséget, most éppen bennünk, itt élő magyar közösségben. Pedig mi nem szeretnénk semmi mást, csak amit bármelyik fővárosi vagy vidéki szülő a gyermekének, hogy saját közegében, saját kultúrájában anyanyelvén megmutathassa és kibontakoztathassa tehetségét szülőföldjén.

Még nem látjuk tisztán mi vezetett ide, majd ezt is az utókor fogja feltárni teljességében. Mi, akik részben alakítói, de főleg elviselői voltunk a kornak, csak saját tapasztalatainkat hagyhatjuk az utókorra, ami viszont kötelességünk is.

Azt tapasztaltuk, hogy egy-egy közösség, ha egy akaraton van, az a mindenkori hatalomnak nem tetsző. Ezért a mindenkori hatalom arra törekszik, hogy alternatívákat hozzon létre, hogy azok véleménye miatt, a konszenzus hiányára hivatkozva ne lehessen teljesíteni a még oly jogos kéréseket sem. A megosztás elvét sokszor alkalmazta hatalom szervezetünkkel szemben itthon és otthon egyaránt. Az elmúlt évtizedben a KMPSZ-szel szemben négy alternatívát is létrehoztak, akik ugyan az osztogatásban jeleskedtek, az érdekérvényesítésben már nem hallatták szavukat. Ebben a kérdésben sajnos a magyar politikum is szerepet vállalt, mindig találtak partnert hozzá.

Pedig az oktatáshoz, tanításhoz nyugodt, kiszámítható, demokratikus politikai légkörre lenne szükség, ahol a pedagógus, aki felosztja önmagát a rábízott tanítványok között, képes alkotni és megsokszorozódni. Mi ebben hiszünk, és abban is, hogy ez a körülmény csak akkor valósul meg, ha továbbra is következetesen kitartunk a magunk elé tűzött célok mellett. Amennyiben veszteség ér, azt számba vesszük, de elkezdjük újra, és ennek érdekében igyekszünk mindenkit megtartani és magunk mellé állítani.

A Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség legnagyobb erénye és eredménye az elmúlt húsz esztendőben éppen abban rejlik, hogy ha terepen nem is mi vagyunk az egyedüli szervezet, de az ügy, a magyar oktatás ügyének érdekében sikerült összefogni a magyar pedagógusok többségét, és így Kipling szavaival „mindenki számol egy kicsit velünk”, mint a magyarság körében az egyik meghatározó, véleményformáló szakmai szervezettel.

A következő évtizedre is ez lehet a cél számunkra, mert a magyar oktatás bástyáit, az iskolákat továbbra is védeni kell.

A konkrét csapásvonalakat is ki kell majd jelölni az oktatás és nevelés terén, mert Mandela szavaival élve „Egyetlen nemzetnek sincs jövője, ha nem neveli a saját ifjúságát… Ez a társadalom tartóoszlopa, s ez a legfőbb küzdelem.”

Egyelőre erőnket arra koncentráljuk, hogy amit elértünk működésünk első évtizedében, azt a harmadikban is tudjuk megtartani. Ehhez viszont lehetőség, konszolidált politikai helyzet, valós kárpátaljai magyar érdekképviselet, akarat, kitartás, szívós munka kell a szervezet és a kárpátaljai magyar oktatási-nevelési intézetben dolgozó minden pedagógus részéről, hogy mindenki a saját helyén tudjon, és merjen élni azzal az eszközzel, ami számára megadatott.

Érettük/érettünk szeretnék Gál Zoltán gondolataival imádkozni:

Fohász a pedagógusokért

Add, Uram, hogy a pedagógus

Ne féljen, csak tanítson, csak neveljen,

Mert félelemben nevelni-

Egy egész nemzet jövőjét tönkre lehet tenni.

Add, Uram, hogy a pedagógusnak

Emberi bölcsessége, méltósága legyen,

Mert emberi bölcsesség, méltóság nélkül nevelni –

Egy egész nemzet jövőjét tönkre lehet tenni.

Add, Uram, hogy a pedagógus

Követendő példa, s tekintély legyen,

Mert követendő példa és tekintély nélkül nevelni –

Egy egész nemzet jövőjét tönkre lehet tenni.

Add, Uram, hogy a pedagógusoknak

Örök megújuló készsége legyen,

Mert örök megújuló készség nélkül nevelni –

Egy egész nemzet jövőjét tönkre lehet tenni.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Beregszász, 2011. december 17.

Orosz Ildikó

 Forrás: kmpsz