Penckófer János: A magáramaradottság sajátos helyéről, amit ő lesnek mond…..

A MAGÁRAMARADOTTSÁG SAJÁTOS HELYÉRÕL,
AMIT Õ LESENKNEK MOND, VALAMINT
EGY ANGYALLOBOGÓRÓL ÉS EGY MEGVAKULT
TÜKÖRRÕL

Megértem én, hogy le, ide, le,
senki nem kívánkozik, ahol
az angyaljárás perceiben
elsötétül a tükör. Itt minden
távolabb van attól, hogy elérhetõ
legyen, ezért az egyszerûbb
utat választom én is, Édes-
istenem.

Az álmatlan idõk évadát, sárbanjárást
minden elalvás elõtt,
a végtelen éjszakát, ezt a gyomorremegést.
A látni nem való
szemek tekintetét. Mikor
a test hangjaival egy ismeretlen
nyelv jelöli újra be az értelem
hiányát.

Miféle sötéteken mehet keresztül,
aki azt kívánja, ne tudjon
magáról? Istenem, add meg
a nemlét örömét, egy elalvásnyi
öntudatlanságot. Ki jár ilyenkor
kinn az udvaron és ki járhat
idebenn? Miféle angyallobogó az,
amely eltakar valamit abból, ami
úgyis elkövetkezik?

Lesenken élni annyi, mint hasonlatokra
építeni. Semmi sem az, ami,
hanem olyan, mint. Ami fölfedne,
éppen az takar. Egy megvakult
tükrön folyik az agancsveríték.
Hol a homlokom?