Advent hat arcvonása

Az adventnek különös helye van az életünkben az ünnepek között. Mondhatni, minden vele kezdődik, hiszen olyan ünnepet előz meg és olyan folyamatot készít elő, amely meghatározó az egész életünkre nézve. Kellemes érzések kapcsolódnak hozzá, a várakozásé, a fényességé, a bőségé, a teljesség érzete. Nagyon sokfelől ragadható meg: az idő szempontjából, a fények felől, az illatok, az érzések, a színek felől.

Az advent előkészíti, beteljesíti az életet. Hiszen Krisztus születésével kezdődik az az életünket meghatározó folyamat, mely a bűnbánaton keresztül jut el a megváltásáig, a feltámadásáig, majd a Krisztussal való örök közösségig.

Márai az ünnepet „mély és varázslatos rendhagyásnak” nevezi, melyben, ha tágabb értelemben nézzük, éppen a rend érkezik el hozzánk. Úgy érezzük, a kitágult időben milyen jó, hogy van négy hetünk felkészülni az ünnepre, miközben újra és újra beleesünk az „el vagyok veszve”, „el vagyok havazva”, a „sohasem leszek kész”, a „még annyi tennivalóm van” szokásos kifejezésein át a kimerülésbe, mígnem eljutunk a szétesésig. Pedig, az adventben nemcsak az a lényeg, hogy eljön, hanem hogy ez egy nagy rendnek, Isten ünnepi rendjének az első állomása, egy nagy ciklikus, körkörös mozgásé,a melyet a hagyomány szerint maga az adventi koszorú jelképez.

Advent 6 egysége

Amit elsőként átélünk, az a világosság, a maga természeti, fizikai valójában. Ekkor van a téli napforduló, ilyenkor van a leghosszabb ideig sötét. Az egyébként is szürke, néha borús, esős időben szeretünk megfürödni a fényben, ezért elemi tiltakozás van bennünk a sötéttel szemben, és védekezünk is ellene, ahogy csak tudunk. Mindez nem különbözik attól az alapvető valóságtól, hogy Isten világosságot hoz el az életünkbe. Ézsaiás próféta így jövendölte ezt meg: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog.” (Ézsaiás könyve 9. rész, 1. vers) János pedig így fogalmaz: „Az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.” (János első levele 1. rész, 5. vers)

Ahol fény van, ott nincs sötét. És ez nem az orwelli világ képtelensége – „Találkozunk ott, ahol nincs sötét.” (1984) –, hanem valóságos találkozás Istennel. Még akkor is, ha ez a világ nem fogadja be a világosságot, mert természete ellenkezik azzal. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” (János evangéliuma 1. rész, 5. vers) Mi lehetne a legfőbb kívánságunk, minthogy Isten világítsa be életünk sötét részeit, és szeretetével törölje el mindazt, ami előtte nem kedves? Mindig erre gondolhatunk, amikor meggyújtjuk az adventi koszorú soron következő gyertyáját, mécsesét.

Az advent második ajándéka azok a közösségek, amelyeket ilyenkor megélünk. Sokak számára ez zsúfolt időszak. Minden napra jut találkozó, közösség, leülés, kávézás, évzárás, munkatársi ebéd, agapés vacsora, úrvacsorai elkészítő, karácsonyi vásár, adventi ünnepi ebéd. Nagyon fontosak azok a közösségek, amelyeket ilyenkor megél az ember, hiszen nemcsak a hangulat fokozódik, hanem az ünnep igazi megélése, az örömnek a feltétlensége is. Máraira utalva: „az ünnep a különbözés”. Az ünnepet elő kell készíteni, s bármennyire furcsa és nehéz is megélni az adventi vásárok hívogató illat- és fényárjában, az advent mégiscsak böjti idő, felkészülés, önmagunk megüresítése azért, hogy valami sokkal gazdagabbat fogadhassunk be a szívünkbe. A magyarok azon sajátossága, hogy az ünnepet igazán az ételek befogadhatatlan mennyisége, túlzó bősége, a sütemények mérhetetlen sokasága teszi igazivá, még inkább elénk hozza adventnek ezt a böjti jellegét.

Éljük meg mind a közösségek adta bőséget, mind az elvonulás, a csend, az Istennel kettesben vagy többesben töltött minőségi időt! Éppen azért, mert ez lehetetlennek látszik. Hiszen azzal, hogy Isten közösséget vállalt és velünk, mi is kifejezhetjük, hogy közösséget vállalunk másokkal is. Akár egy novella, vers felolvasásával. Még lehet, hogy olyanok felé is léphetünk, akik kirekesztődnek a társadalomból, a gazdag ünneplésből.

Az ünnephez hozzátartoznak az énekek. Miért? Mert hogyan máshogy tudnánk megfogalmazni Isten fenségét és nagyságát, mint amit a bensőnkkel és a hangunkkal is ki tudunk fejezni? Az adventi énekek szépsége, a várakozás kifejezése, az előkészítés – „A völgyből domb legyen, hegycsúcs a mélybe szálljon,” (RÉ 312) – mozgalmassága fejezi ki leginkább azt az érzést, ami jelzi: valaki érkezik. Thomas Mann József és testvérei című regényében többször előjön az a rabbinikus hagyomány őrizte motívum, hogy Eliézer, a követ közeledtét úgy sietteti a természet, hogy még a „föld is elébe szaladt”, az út maga is készíti a fontos hírhozó jövetelét. (I Mózes 14.13) S az a világosság, amelyről már beszéltünk, éppen úgy lehet a miénk, hogy „újonnan nekünk adaték.” (RÉ 301)

Advent az imádság ideje is, mint ahogy Isten megszólításnak sokféle módját éljük meg az istentiszteleten és a hétköznapokban is. S ahogy Ő megszólít minket a karácsonyban, úgy hordoz folyamatosan az adventben is. Beszéd helyett imádkozzunk közösen.

A legfőbb ajándékra készülünk, amit szeretnénk már adventben is kifejezni. S nem a csillogástól, a vásárlott dolgok mennyiségétől és minőségétől függ szeretetünk mértéke, hogy mit adunk, hanem a szív állapotától. Lehet adni egy kis értéktelen dolgot is nagy szeretettel, és lehet adni bármit más is, szellemi ajándékot, időt is. A vásárolt tárgyaktól elmozdulhatunk olyan ajándékok irányába, melyek kifejeznek valamit magunkból is. Isten is önmagát adta értünk. Ezeket valahogy mi is jobban is értékeljük. Hiszen tudjuk, hogy „nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ, hanem a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét.” (Selma Lagerlöf)

Így érkezhetünk meg az Igétől az Igéig, hiszen az, hogy „az Ige testté lett”, a legnagyobb esemény a világtörténelemben. Ez által formálja Isten az életünket, és adja meg a legfőbb közösséget nekünk. S adja meg azt a mindenekfeletti reménységet,

– hogy van értelme ennek a világnak,
– hogy érdemes nap mint felkelni, és bemenni dolgozni,
– élni a családunkért, a környezetünkért, az országért,
– hogy minden látszat ellenére „tartunk valahova”,
– hogy minden sérülésével együtt mégis kerek ez a világ,
– hogy a szomorúság és fájdalom mellett ott van mindig Isten öröme, az a „szüntelen” örömállapot, melyről Pál apostol ír.

Nem mesterségesen gerjesztett hangulat, nem ideig-óráig való, felszínes idő, hanem igazi, amelyet átjár az öröm és a békesség. Mert amikor a próféta megjövendölte, maga sem tudta, hogy Isten hogyan hozza el a nagy sötétségben a fényt, a közösséget, az ajándékot, s mindezekben az örömet, és hogyan szolgálja majd mindez az Ő dicsőségét. De elhozta, és ez a dicsőség nemcsak az övé, illetve csak az övé egyedül, de az Ő kegyelme, hogy az még rajtunk is meglátszódhat, sőt meg kell hogy látszódjon.