Táncok magunknak és a világnak – Osztott képernyőn a múlt és a jelen

A Magyar Állami Népi Együttes közösségi oldalain helyezi egymás mellé a tradicionális formákat, s napjaink zártkörű felvételeit: „milyen forrásból, mivé érik bennünk egy-egy mozdulat”. Az Akkor és most – Élő néphagyomány elnevezésű páratlan sikerű kezdeményezésről Mihály Gábort, az Együttes vezetőjét kérdeztük a Tánc Világnapján.

„Ha valaki – legyen az író, költő, akár színész – jól akarja művelni a magyar nyelvet, annak ismernie kell az anyanyelve mélységeit. A mi nyelvünk a tánc, a mi megismerésre váró világunk pedig: a paraszti tradíció. Sajnálatos módon azok a falusi közösségek, melyekből tanulhatnánk mi magunk, mára széthullottak; a személyes találkozási lehetőségeink így korlátozottak. Viszont igazi kincsesbánya számunkra az a filmtár, amiből igazán meríthetünk.

Köszönet illeti ezért elődeinket, akik már a második világháború előtt-alatt az első néma, de mozgófilmeket elkészítették. A világégés után viszont Martin György vezetésével egy olyan tudományos, világraszóló gyűjtőmunka indult itt a Kárpát-medencében, amelynek eredménye százezer méternyi celluloidban mérhető.

Mivel táncosaim és jómagam is szeretnénk birtokolni ezt a nyelvet, ezért – mint kiváló kiindulási ponthoz – természetes módon fordulunk ezekhez az archív filmekhez. Ez a sajátos karantén-helyzet még inkább lehetővé teszi azt, hogy elmélyedjünk, felkutassuk az emlékeinket. Mi is a kedvenc táncunk? Ki a kedves adatközlőnk, aki talán rajtunk, táncosokon keresztül, a világ számára is forrássá válhat?

A kezdeményezés egyben tiszteletadás a filmkockákon szereplők, s a gyűjtők előtt. A Zeneakadémián tanuló zeneszerzőknek meg kell ismerniük a középkori mestereket, el kell mélyülniük a barokk, a reneszánsz és a klasszika rejtelmeiben, de ez nem azt jelenti, hogy megszerzett tudásukat a XXI. században barokk, vagy klasszikus zeneszerzésben kamatoztassák. Ez ránk is vonatkozik: a hagyomány természetéből is adódik, hogy kétszer ugyanúgy nem táncolt egy ember, hiszen közrejátszott a helyszín, az ő pillanatnyi érzelmi állapota.

A kiindulási pont mindenképpen a tánc minél mélyebb megismerése: szerkezete, a mozdulatok sajátossága, a férfi-nő egymáshoz való viszonya. Ezután mi is alkotóvá válhatunk, mindenkinek saját táncot kell bemutatni, ami jegyeiben emlékeztet ugyan az eredetire, s az egykori adatközlő, s napjaink művésze egyesül benne.

Akkor és most – Élő néphagyomány tematikus kidolgozásánál két körre támaszkodtunk, szinte párhuzamosan és lassan mindkettő a nagyközönség elé tárul. Az egyik vonulat az úgynevezett Aranysarkantyúsok, vagy Aranygyöngyösök tánca. Ők azok, akik a Magyar Állami Népi Együttes tagjaiként a békéscsabai szólótáncversenyen férfiként Aranysarkantyús, akár már Örökös aranysarkantyús, nőként, akik Aranygyöngyös elismerésben részesültek. Ezt követi egy újabb kör, ami már az említett versenytől független, és résztvevőik motivációja érzelmi alapon nyugszik: kiválasztják a kedvenc gyűjtést és azt a saját értelmezésükben teszik közkincsé.”

Csermák Zoltán