Az abortusz története

Az ember a történelem kezdete óta védendő értéknek tekintette a magzatot.
Az emberiség legrégebbi törvénykönyvei közül Hammurapi törvénykönyvének 209-214. §-ai szólnak a magzat védelméről. Például a 209. § szerint: „Ha egy awélum (szabad nemes) awélum lányát megütötte, és magzatát elvetéltette vele, 10 siglum ezüstöt fizessen a magzatért.” A 210. § szerint: „Ha ez a nő meghalt, (a megütő) lányát öljék meg.” A rendelkezésekből egyértelmű a nő életének, valamint a magzat jogainak védelme, de kitűnik, hogy nem a szándékos művi terhességmegszakítást szankcionálják, illetve az is nyilvánvaló, hogy a magzat elleni bűncselekmény a vagyon elleni cselekményekkel esett egy kategóriába (vagyont vagyonért, életet életért).
A bibliai népek körében az egyértelmű magzatvédelem mellett még ismeretlen volt a művi abortusz. Az Ószövetség híres szemet szemért passzusát érdekes módon éppen egy vetélésről szóló rész vezeti fel: Ha férfiak verekednek, és úgy meglöknek egy terhes asszonyt, hogy az idő előtt megszül, de nagyobb szerencsétlenség nem történik, akkor bírságot kell fizetni aszerint, ahogyan az asszony férje megszabja, és bírák előtt kell azt megadni. Ha viszont nagyobb szerencsétlenség történt, akkor életet kell adni életért. Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, égetést égetésért, sebet sebért, kék foltot kék foltért.
A Talmud már tartalmaz magára az abortuszra vonatkozó jogi részt is, ami lehetővé teszi a művi vetélést (a has felnyitása utáni részenkénti eltávolítással), amennyiben az anya élete a fájdalmas vajúdás miatt veszélyben forog, kivéve ha a gyermek fejének nagyobb része már világra jött, mert ebben az esetben már nem valóbb előre egyik élet a másiknál.
Hippokratész, az i. e. 460–ban született görög orvosról elnevezett orvosi eskü szövege a következőképpen hangzik: „Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához.” Voltak olyan görög filozófusok, például Platón és Arisztotelész, akik másképp gondolkodtak az emberi életről. Platón bizonyos esetekben megengedhetőnek tartotta még a megszületett csecsemő megölését is; ez a gondolkodás általános volt a spártai teljes jogú polgárok körében is. Arisztotelész a magzatot nem tartotta önálló személynek, amíg az az anya méhében fejlődött. A legkorábbi római törvénykódex, a Tizenkét táblás törvények (Kr. előtt 450 körül) megengedte az apának a nem kívánt leánygyermek, vagy a bármely nemű fogyatékosan született gyermek megölését.
Az ókorban az abortusz nem volt általános, a gyermekgyilkosságot viszont annál szélesebb körben gyakorolták. Mindez azért volt így, mert az abortusz életveszélyes beavatkozásnak számított a nő számára is. Kétféle módszert ismertek: 1. mérgeket kapott a nő; 2. a nő hasára próbáltak fizikai eszközökkel hatni. Mindkét módszer gyakran a nő számára is súlyos sérüléseket vagy halált okozott.
A római jog abortusz megítélésében két korszakot különböztethetünk meg: 1. A „klasszikus” szabályok szerint az abortusz alapvetően erkölcsileg bűnös cselekedet. 2. A császárkortól kezdve az erkölcsök lazulásával egyes források (például Ovidius, ifj. Plinius) leírnak ekkor ténylegesen előfordult abortuszokat, azonban mindig elítélően fogalmaztak.
Manapság az abortusz egyre több országban válik elérhetővé, bár léteznek ezzel ellentétes tendenciák is (például Lengyelország, El Salvador, Nicaragua). Az abortuszok születésre vetített aránya csökkenő tendenciát mutat, legalacsonyabb Nyugat-Európában, legmagasabb Kelet-Európában.
Forrás: wikipedia.org