Csukás István: Csillagászati ősz

A magasban már az új évszak remek ólja felépült;
az ember fázósan jó vacsorára, tüzelőre gondol,
a pázsitot faggyal beretváló hajnalokra, a
postássapkájú délelőttökre, a lassan érkező lázra,
a nyár, no lám, mint egy végrehajthatatlan ítélet, elévült,
az új bírák, a dérparókás virágok a kerítés
mögött fontoskodnak, az ablakból rájuk látok,
s szorongva cigarettázom, míg felizzó érzékeim loholva
próbálják utolérni az időt, mely mint a vonat utolsó vagonja,
kihúzódik a láthatárból; egy mozdulattá tisztult,
egyetlenegy kristályi moccanássá a próbálkozások,
az izgatottan körbefutó lábnyomok végleg elhagyott évadja,
mint mikor az ember a rákövesedett, zsúfolt, ablaktalan házat lebontja.