Fakadhat-e a félelemből erő?

Dementor csók, amit a muglik is éreznek, de még a diplomás varázslók is küzdenek vele.

Azt hiszem, nem én vagyok ma Magyarországon az egyetlen, aki napi szinten küzd a megélhetésért. Talán ismerős másoknak is a szorongató kérdés: és holnap hogyan lesz? Meddig lehet bírni a munka melletti munkák tömegét? Egyáltalán hogyan lehet elviselni a tisztességes munka ellenére kialakuló és múlni nem akaró létbizonytalanság igazságtalanságát? És mikor marad idő mindarra, ami miatt élni érdemes: a családra, barátokra, a közösségben való együttlétre? Ha pedig mindarra, ami a lélek alapvető igénye, nem marad idő, könnyen előfordulhat, hogy az egyre növekvő hiány idővel betegség formájában jelenik meg. Mondjuk lelki betegség formájában…

Jól emlékszem arra az évekkel ezelőtti jelenetre, amikor az egyik legjobb barátom első Tátra-csúcs hódításom alkalmával egy kritikus pillanatban a következő mondattal lendített át a viharos időjárás és a veszélyessé vált útszakasz kiváltotta pánikomon: „Rita, a félelem arra való, hogy legyőzzük!” Sokáig hordoztam magamban ezt a mondatot, s kapaszkodtam belé kisebb-nagyobb félelmeim közepette. Akkor azonban még nem tudtam, hogy a félelem ennél sokkal súlyosabb formában is megmutathatja magát a léleknek. A szorongás a tehetetlenség érzésével összekötött félelem érzete, amikor az ember úgy érzi, semmiféle befolyással sincs a történésekre. Ilyenkor hasztalan próbálod logikusan bebizonyítani magadnak, hogy nincs semmi baj… s ami ennél is rosszabb, gyakran a közelálló barátok, családtagok (kiváltképp, ha keresztények…) nem értik, hogy nem tudsz ezen túllépni, és végső kérdésként akár neked szegezik: hol a hited??? Tényleg, hol a hitem?

A szorongás pont olyan, mint a dementorcsók… [1] „A dementorok a legvisszataszítóbb lények közé tartoznak, akiket valaha a hátán hordott a föld. Amerre járnak, kiszívják a levegőből a békét, a reményt és a boldogságot. Még a muglik is megérzik jelenlétüket, pedig számukra láthatatlanok. Ha túl közel mész egy dementorhoz, kiszippant belőled minden kellemes érzést, minden boldog emléket. A dementor, ha megteheti, addig élősködik rajtad, amíg olyanná nem válsz, mint ő maga: lelketlenné és gonosszá. Kiszipolyoz, s végül nem marad benned más, csak a legszörnyűbb emlékeid.” [2] Ennél jobban nem is tudnám megfogalmazni azt a tapasztalatot, amit ilyenkor átél az ember. Tökéletesen visszaadja azt a tehetetlenséget, amivel az ember ilyenkor önmagában szembesül.

J.K Rowling története szerint azonban lehet a dementorok ellen védekezni, mégpedig a Patrónus-bűbájjal, ami azonban „még diplomás varázslóknak sem mindig megy.” A patrónus megidézése „csak akkor hat, ha nagyon erősen összpontosítasz egy felhőtlenül boldog emlékre, miközben kimondod a varázsigét.” Ahogy a történetben olvashatjuk/láthatjuk, Harry többször is próbálkozik, amíg végre sikerül neki, ugyanis nem elég egy egyszerű kellemes élmény. Olyan belső örömre kell gondolni, ami olyan erős, hogy teljesen átjárta a lelkedet. Sokáig forgott bennem ez a jelenet a filmből, gondolkoztam, van-e olyan élmény az életemben, amely ilyen erővel bír? A félelem pillanatiban pedig gyermeki énem kétségbeesetten kívánta, bárcsak lenne nekem is egy patrónusom! Aztán egy alkalommal, amikor ez a gondolat ismét végigfutott az agyamon, meglepve tapasztaltam, hogy szinte ugyanabban a pillanatban a lelkemben megszólalt a válasz: de hiszen én a világ leghatalmasabb Patrónusának oltalmát élvezhetem! Rácsodálkozó örömmel töltött el a felismerés, hogy Jézus Krisztus olyan valóságos, nem csupán egy történetben létező Oltalom, Aki a szorongásom sötétségét is át tudja járni fényével. Hiszen „… Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” [3]

Bizonyára sokan egyetértenek azzal, hogy amikor lelkünk boldog, felszabadult, örömmel teli, könnyen elfelejtkezünk Istenünkről, aki mindeme jónak a Forrása. A félelem, a fájdalom, a gyötrődés pillanataiban azonban mindig újra felismerjük, hogy nincs más Név az ég alatt, akitől segítséget remélhetünk, aki elűzi félelmeinket, gyógyítja sebeinket, s felszárítja könnyeinket.

Ahogyan a kohóból a benne égő tűz hatására csengő ércként kerül ki a fém, úgy kerül ki a szorongásból az Isten kegyelmének hatására erővel telve s megújulva a lélek.