Egy társfüggő nő vallomása

Egy anonim társfüggő, harmincas éveiben járó nővel beszélgettem a tapasztalatairól, a gyerekkoráról, arról, hogy hogyan érintette a szerfüggő apa a felnőtt életét, a kapcsolatait, és hogyan szállt ki az ördögi körből és indult el a felépülés útján.

Nem mondhatnám, hogy nyugodt gyerekkorom volt. Édesapám sajnos alkoholbetegségben szenvedett, édesanyám pedig leginkább ezzel a problémával volt elfoglalva. Az öcsémmel hamar fel kellett nőnünk.

Apám jó ember volt. Sose bántott senkit, legkevésbé minket. Be kell vallanom, hogy szelídebb volt, amikor ivott, és talán ilyenkor jobban is szerettem. Voltak „tiszta” időszakai, de ilyenkor szigorúbb volt, ingerültebb, számon kért mindenért, amin meglepődtem, mivel máskor meg nem foglalkozott velem. Most már tudom, hogy kezelnie kellett volna ezt a betegséget. Önmagában az, hogy nem ivott, nem volt megoldás. Sajnos neki nem adatott meg a gyógyulás, fiatalon meghalt. Nagyon szerettem apámat, és egész gyerekkorom egy nagy várakozás volt: hogy mikor jön apám.

Akkoriban én is, ahogy az egész család, körülötte forogtam. A munkája miatt sokat volt távol. Sosem tudtam, mikor jön haza, vagy mikor megy el újra. Volt olyan, hogy kiderült, hogy már rég kirúgták az ital miatt, mégsem mutatkozott otthon napokig. Olyan is volt, hogy megjelentek idegen emberek a házunknál, azt mondták, apám tartozik, és fizessük ki, vagy éppen apám küldte őket, hogy pénzt kapjon tőlünk, mert nem tud hazajönni. Milyen munkát végzett, ha pénz kellett, hogy hazajöjjön? Azt nem tudom, hogy keresett-e valaha valamit a családnak, anyám nem beszélte ezeket meg velem. Ő is dolgozott.

Amikor apám otthon volt, folyton állt a bál. Anyám hol sírt, könyörgött, hol dühöngött. Apám ilyenkor elment vagy egyszerűen beájult a piától. Az volt a legrosszabb, hogy sosem számíthattam rájuk. Sosem tudtam, mi lesz a következő pillanatban. Időnként csodálatos volt: apám elvitt minket mindenfelé, összevásárolt nekünk minden édességet meg játékot (nem éltünk jól, ez nagy dolog volt nekünk), és elhalmozott csupa-csupa ígérettel. Soha nem teljesült egyik sem. A számonkérései is következetlenek voltak. Egyszer nagyon szeretett, aztán szidott minket valamiért.

Már fiatalon is a tapasztaltabb férfiak vonzottak. Úgy éreztem, teljesen elveszett vagyok, kell valaki, aki irányít. Életszerető férfiakat kerestem, mert meg akartam tanulni, hogyan kell az életet szeretni.

Az első szerelmem is függő volt. Vele szakítottam, de észrevettem, hogy vonzanak a „kocsmaszagú” férfiak. Akik eltűnnek, majd megjelennek, teljesen kiszámíthatatlanul. Mikor ebbe belefáradtam, sokáig kerültem a kapcsolatokat, bezárkóztam. De aztán jött valaki, aki teljesen elsodort.

Idősebb volt, életvidám, vagyis inkább hedonista. Utazgattunk, éttermekbe, szállodákba jártunk… Szenvedélyes volt. Monogám kapcsolatunk sose volt; tudtam, hogy mi zajlik, de szemet hunytam fölötte. Szenvedtem tőle, persze, de aztán újra megjelent… A mennyországba vitt mindig. Menny és pokol volt. És én a kettő között voltam a köztes időkben is. Mindennap ivott, jó minőségű italokat. Ő nem tartotta magát függőnek, mert azt mondta, nem iszik meg bármit. Megtehette, hogy minőségi borokat vegyen.

Többször is szakítottunk, általában én vele, de volt, hogy ő hagyott el. Ilyenkor nagyon csúnyákat mondott rám, és én nem értettem, hogy ez hogy lehet. Egy pillanattal azelőtt még imádott.

Egy ilyen szakítás után egy barátom elvitt egy Al-anon (anonim társfüggő – a szerk.) gyűlésre. Azt éreztem, hogy milyen jó ezeknek az embereknek. Összeülnek beszélgetni, kiöntik a szívüket – jó nekik, de én nem tartozom ide. Nekem nem ez a bajom, mint nekik. Nekem nincs alkoholista férjem, sőt kapcsolatom se volt akkor. Végighallgattam őket, és aztán nem mentem vissza.

Csakhogy aztán újra kibékültünk, és jött egy utolsó, nagy pokoljárás. Itt már kevesebb volt a mennyország. Rettenetes volt, megbeszélt találkozókat csak úgy random lemondott, mondván, hogy épp nincs kedve. Nagyon mélyen megsebzett ilyenkor. Meg akartam halni. Nélküle értelmetlennek éreztem az életem, ha ő nem szeret, akkor semmi vagyok. Hónapokig évődtünk még így. És eljött a pont, amikor azt éreztem, nincs kiút, vége van, vége mindennek. Eszembe jutott az Al-anon, és elmentem, ezúttal egyedül.

Ahogy beléptem az ajtón, elkezdtem sírni. A közösség olyan szeretettel és megértéssel fogadott, hogy ettől csak még jobban sírtam. Öt éve már, hogy odajárok. Ezalatt megláttam a rossz működésemet, az ördögi kört, amiből nincs egyedül kiút.

Nem sokkal később szakítottam ezzel a férfival. Nehéz volt, sokáig gyászoltam, de hiába könyörgött utána, nem mehettem vissza. Sok időbe telt, amíg megismertem magam, tisztában lettem az értékeimmel és a hibáimmal; amíg újra tudtam bízni magamban és másokban.

Most párkapcsolatban élek. A párom nem függő. Mindig mellettem van, ha szükségem van rá. Nem mondom, hogy teljesen felépültem: ez egy nagyon hosszú út. Most is van olyan, hogy elbizonytalanodom, hogy szeretnek-e. De ezeket az érzéseket már felismerem, tudom, hogy a gyerekkoromból származnak, és már nem hagyom, hogy a mélybe vigyenek.

A páromra felnézek, tanulok tőle, de ő is felnéz rám, és ő is tanul tőlem. Ez egy partnerség, nem pedig alá- és fölérendelt viszony. Nem tőle várok mindent, tudom, hogy egyedül is megállom a helyem, és igenis szerethető vagyok akkor is, ha netalán a másik fél elhagyna. Felelek az életemért, azért, hogy jól érezzem magam, és nem mástól várom a boldogságot. Most is vannak rossz napok, de leszálltam a hullámvasútról.

Ernyei Bea – addiktológiai konzultáns-hallgató

Kárpátalja.ma