Közönyösök diktatúrája

Ezúttal egy olyan portálról, a versii.com-ról választottunk írást rovatunkba, amelynek szerzői jellemzően a Régiók Pártjához állnak közel. Az alábbi cikket jegyző Jegor Szmirnov politikai beállítottságát ily módon talán meg lehet kérdőjelezni, az ukrán társadalomra vonatkozó számos megállapítása azonban igen találó és kétségtelenül helytálló, érdemesek arra, hogy néhányat közülük olvasóink figyelmébe ajánljunk.

Ruszlan Bagmut halála, melyről az interneten adtak hírt segédei, ismét aktuálissá tette a polgári társadalom kérdését. A helyzet ugyanis az, hogy a megboldogult ismert közönségszervező volt, aki tömeget toborzott a fizetett nagygyűlésekre, politikai és egyéb beállítottságtól függetlenül. A „zsoldosok” felvételét még a halála sem állította meg. A lehanyatlott „zászlót” más emberek emelték magasba. Az üzlet az üzlet. És mi a helyzet ilyenkor a szabad véleménynyilvánítással meg a demokrácia egyéb attribútumaival? Semmi, ha figyelembe vesszük, hogy választásról választásra nő azoknak az ukránoknak a száma, akik készek eladni a szavazataikat…

Engem mindig szórakoztat, valahányszor az ellenzék képviselői majd megfeszülnek azokról a hatalmas áldozatokról szónokolva fizetett híveik hallgatósága előtt, amelyeket a közjó érdekében hoznak (ha-ha – háromszor). Különös pikantériát kölcsönöz ennek a színjátéknak az a tény, hogy mindkét fél – a szónokok és a hallgatóság is – egyaránt arról ábrándozik, hogy mielőbb elhúzhasson a saját ügyeit intézni. A politikusok a korrupciós ügyeiket, a nép a hétköznapiakat: el akarják költeni a pénzt, amit a nagygyűlésen való részvételükkel kerestek.

Ráadásul a pénz mint téma újra és újra felmerül a tömegben. A kíváncsi tévések nem egyszer mutattak különböző korú, de megközelítőleg azonos társadalmi helyzetű hülyéket, akik nem tudták, hogy kinek a nagygyűlésére jöttek el, kiket támogatnak a zászlókkal. Arra viszont jól emlékeztek, hogy óránként 15 hrivnyát ígértek nekik.

Ez ismételten bizonyítja, hogy nálunk már rég nincsenek eszmei indíttatású tiltakozások. S ha nem volnának olyan toborzók, mint Bagmut és a hozzá hasonlók, a „nagy ellenzékiek” legfeljebb egy maréknyi eszementet tudnának összegyűjteni, ami valahogy méltatlan volna.

Megkérdezhetik: miért csak az ellenzékiek? Azért, mert a hatalom (amíg ő a hatalom) ingyenes lakosságvonzó mágnessel rendelkezik. Elég, ha valamelyik miniszter megérkezik bármely isten háta mögötti faluba (az állami vezetőkről már nem is beszélve), s a kíváncsi nép magától az utcákra tódul, hogy megnézze magának a nagyfőnökséget. Csak győzd kordában tartani, elhessegetni őket.

Újságírói munkám során számos afféle ünnepélyes rendezvény fordult elő, mint új kórházak, iskolák, gabonaterminálok és sok minden egyéb megnyitása e világ hatalmasainak részvételével. Tapasztalataim alapján tanúsíthatom: óriási a népünkben a kíváncsiság, vajon „hogy néz ki az elnök közelről?”.

De ha ugyanezen rendezvényekre hivatalos személyek részvétele nélkül szeretnénk összegyűjteni az embereket, bottal kell hajtani őket, vagy fizetni muszáj nekik. És nem számít, hogy miattatok igyekeztünk, ebadták, nektek építettük a kórházat, ti fogtok gyógyulni benne! Kikukkantanak a kerítés mögül, aztán mennek vissza a kertjeikbe. „Kell ez nekünk?”

Ezért legalábbis vitatható annak a gyakran elhangzó frázisnak az igazsága, miszerint a hatalomnak szerencséje van a néppel. Hát, ahogy vesszük, fiúk. Talán nem is volt szerencséje. Egy amerikai újságíró, aki már a Kucsma-korszak óta itt dolgozik, egy ízben megjegyezte egy korsó sör mellett a pubban: „Nem irigylem azt az embert, aki megpróbál reformokat végrehajtani itt. Dicstelen vég vár rá…” Amikor pedig vita alakult ki arról, miért sikerült a cseheknek és a lengyeleknek európai rendszert kiépíteniük, s még az észtek is civilizált szabályok szerint élnek a litvánokkal, az amerikai azt mondta: „Ugyan mit hasonlít össze? Ők európaiak. Ukrajna meg ingovány…”.

Hát igen, Ukrajna valóban egy ingovány, amelyben elakad bármilyen haladó kezdeményezés. Az átalakuláshoz, akár a szerelemhez, kezdeményezőkészség és munka szükségeltetik. A szemeknek úgy kell égniük, irgum-burgum, akár az iparosítás idején, amikor minden egyes új objektumot – vízierőművet vagy kohászüzemet – véres verejtékkel építettek, de a tökéletes boldogság érzetével adtak át.

Nálunk mi válthat ki hasonló érzelmeket? Legfeljebb felebarátunk sikeres átverése. De ez gyengécske ösztönző a fejlődéshez. Ezért nincs is nálunk fejlődés.

Egyébként ez a tipikusan ázsiai mentalitás igen jellegzetesen mutatkozik meg a hinduknál. Amikor Indiában utazgattunk, a helyi haladó taxisok mesélték, hogy annak idején Indira Gandhi megpróbált küzdeni a nemzedékről nemzedékre öröklődő nyomor ellen, megsemmisítve a mocskos rongyházak negyedeit, helyettük lakáshoz juttatva a nincsteleneket. De… Ezeket a lakásokat eladták vagy összerondították, a szegények pedig visszatértek a megszokott életmódjukhoz, újraépítették a nyomornegyedeiket.

Nálunk persze nem ennyire extrém a helyzet az ordító nyomor tekintetében, de ami a passzivitást és a reformokkal szembeni ellenállást illeti, a mi népünk bárkivel felveszi a versenyt. A csúcspontja ennek a közönynek az volt, amikor grecskáért eladták Kijevet az „űrhajósok ifjú csapatának”. Emlékszem, ahogyan a házunkban élő öreg anyókák és apókák, a szovjet korszaknak ezek az együgyű ártatlanjai mohón lesték, hol osztják az adománycsomagokat, és derűsen lökdösődtek az ingyen napraforgóolajért.

Azt mondhatják, hogy kicsik a nyugdíjaik. Nem mindegyiküké. Nézzünk szembe a tényekkel: a nyugdíjakat emelik, van, akié 3000 hrivnya és még több. Sok nyugdíj már magasabb, mint a bérek. De meg a gyerekek is segítenek a szüleiknek. Általában. Ám ez egyáltalán nincs hatással a lakosság polgári öntudatára. És ha Kijevben, ebben a gazdag, művelt, haladó városban ennyire rossz lehet a helyzet, akkor mit szóljunk az eldugott vidékről? Ott a „nekem semmi közöm hozzá” szemlélet különösen groteszk formákat ölt.

A mi embereinknek valójában tökéletesen mindegy, hogy mit tesz velük a hatalom. Csak akkor riadnak fel, amikor a bőrükre megy ki a játék, amikor a zsebüket érinti az ügy: adóemelés vagy a szociális juttatások csökkentése. Akkor azután mindjárt van „adómajdan”, éhezők is kerülnek.

Igaz, nagyon hamar kiderül, hogy a közös anyagi érdek által összefogott tiltakozók között kollaboránsok és provokátorok jelennek meg, azok, akiknek sikerült érvényesíteniük soron kívül az érdekeiket, s azok, akiket maga mögött hagyott a tömeg. És igen hamar sokkal erősebben kezdik gyűlölni egymást, mint a hatalmat, amely megbántotta őket.

Persze felhozhatják ellenérvként, hogy voltak „a nyelvért éhezők” és olyanok is, akik állandóan a Kacsanovszkaja kolónia előtt posztoltak. De a „мова”, a nyelv néhány politikai kutyaütő PR-akciója, ami pedig a posztolókat illeti… Nos, maradtak még néhányan, akik „a saját vezérükre esküsznek”. Még azokból az időkből, amikor a nép hitt Juscsenko messiásságában. De sokkal kevesebben vannak, mint a legszélsőségesebb, nem tradicionális szekták hívői. A többieknek minden tökmindegy.

Ezzel összefüggésben eszembe jut az a szórakoztató kísérlet, amelyet a Szegodnya újságírói végeztek júliusban. Körbetelefonálták a kijevieket, s egy kitalált párt nevében telefonon felajánlották, hogy szavazzanak egy bizonyos jelöltre, amiért 300 hrivnya jutalmat ígértek. A harminc előfizetőből öt ember azonnal beleegyezett, egy esetben pedig készek voltak családostul eladni magukat, hogy többet kereshessenek. Pedig a választók megvesztegetéséért büntetőjogi felelősségre vonást helyeznek kilátásba a törvények, 12 évig terjedő börtönbüntetéssel.

Mellesleg 2010-ben az Opora civil hálózat és a Demokratikus Kezdeményezések alap végezte az első közvéleménykutatást hasonló témára, amelyből kiderült, hogy az ukránok öt százaléka kész volt eladni a szavazatát a választásokon.

Két évvel később (2012 nyarán) a GfK Uraine végzett hasonló vizsgálatot. Ezek szerint már az ukránok 6 százaléka kész elfogadni ajándékot a képviselőjelölttől, és rá szavazni a választásokon. A megkérdezettek 30 százaléka egyszerűen csak elfogadott volna ajándékot a jelölt képviselőitől.

A szakemberek azt mondják, hogy ezen vizsgálat adatainak magas a hibahatára: az emberek hajlamosak nem az igazat válaszolni a provokatív kérdésekre. Jelena Vorobjova szociálpszichológus elképzelhetőnek tartja, hogy a 30 százaléknyi megkérdezettnek, akik készek ajándékot elfogadni, legalább az egyharmada eladná a szavazatát. A többiek egyszerűen félnek így tenni, attól tartva, hogy ellenőrizhetik őket.

Nem csoda, hogy egy ilyen országban virágzik a fizetett tüntetők toborzása mint üzletág. Nagy pénzeket hozva virágzik, ami oka lehetett a tragédiának, amelyről az internet számolt be.

Augusztus 28-án Ruszlan Bagmut kizuhant a Honoré de Balzac 81/1. számú ház 16. emeletéről. Az eset 11.30-kor történt. Egyelőre nem ismert, hogy bűnözők dobták-e ki vagy maga esett-e le. Segédei megható nekrológot írtak a megboldogultról a „В контакте”-ban, olyasmiket, hogy jó emberként, a társaság lelkeként emlékezünk rá, olyan emberként, aki „egyszerűen kész önzetlenül segíteni bárkinek…”.

Mindjárt közölték azt is, hogy azoknak, akik részt kívánnak venni a következő akcióban, Dmitrij Sevcsenkóhoz, Bagmut partneréhez kell fordulniuk. Valóban, botorság volna veszni hagyni a pénzt, még ha ilyen sajnálatos baleset történt is, mint a projekt vezetőjének halála!

P. S. Valamivel korábban Andrej Bulavin, a Politikai Kultúra Európai Intézetének igazgatója ezeket írta internetes blogjában: „Úgy tűnhet, hogy néhány éve ott cseng már a fülünkben, sőt unni is kezdtük a frázist, miszerint „így tovább élni nem lehet!” Azonban az itteni közvélemény hagyományosan majdhogynem ellenségesen fogadja a reformokat, még ha el is ismeri a szükségességüket. Tekinthető-e a nép az elnök szövetségesének? Természetesen nem! Ez egy tömeg, egy csőcselékuralom, amely csak rombolni képes, ledönteni a bálványokat.” Talán nem így van?