Múltfogyatkozás

Múltfogyatkozás: Halottidézés hétfőn

Rozsdás fémkeretbe szorultam. Szürke szemekkel nézek ki a metálmiliőből. A dzsinnek sem volt ilyen kényelmetlen a kicsi lámpás, mint nekem ez a keret, ami emlékekből és megválaszolatlan kérdésekből kovácsolódott körém.

Összekuszálódtam, és nem volt, aki kibogozzon. A temetés után a ravatalozóban ragadtam, pedig először el tudtam volna menni. Hányszor fordultam meg, hogy elindulok, és mégsem tettem egy lépést sem. Mire észbe kaptam, már a keretben voltam. Messziről bámultam a sírra, és abban reménykedtem, hogy ő könnyedén kilép belőle, rámnevet, és azt mondja, hogy jól megvicceltelek. Már oszladozni kezdett a síron az emlékeimből és a könnyeimből font koszorú, fű sarjadt a kis halmon. Mégsem tudtam elfogadni a valóságot, mert lezáratlan volt a múlt.

Egyik hétfőn úgy gondoltam, megidézem a halottat, hogy a kérdéseimre választ kapjak. Meglehetősen pogány dolog vasárnap után halottat idézni, de az égiek is tudják, hogy csak számomra halott, így elnézik nekem. Vagy nem büntetnek meg annyira.

Szeretem a rituálékat, ez a szertartás mégis fájt. Sokadik keresés után válaszolt, és úgy döntött, hogy kizárólag hétfőn veszi fel velem a kapcsolatot. Idővel egyre kényelmetlenebbül jelent meg, és egyre rövidebb időre, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy mi a valóság. Kezdtem azt hinni, hogy él, hogy vissza fog jönni, csak elutazott, és a temetés egy rossz álom volt, legalábbis egy félreértés. A delírium ismét végigsimított jéghideg és pengeéles ujjaival, de ki tudtam térni előle.

Múlt hétfőn úgy döntöttem, hogy véget vetek a rituáléknak. Megüzentem a halottnak, hogy ha valóban életben van, mutatkozzon meg, ha pedig nem, akkor búcsúzzon el méltóságteljesen. Azóta nem válaszolt. Talán csak nem akart összetörni azzal, hogy már nem él, de nem volt bátorsága utoljára a szemembe nézni. Pedig szellemként mennyivel könnyebb a dolga, mint nekünk, élő embereknek. Régebben valahol azt olvastam, hogy nem szabad a szellemeket bolygatni, mert utána kísérteni fognak. Én viszont nem akartam, hogy ennek a félelmében éljem le az életemet. Félek a természetfelettitől és a büntetéstől, de még jobban attól, hogy az állandó rettegés felemészti az életemet, és élőhalottá tesz.

Nem idéztem meg többé a lelkét, mert így soha nem fogok tőle elszakadni. Beleragadtam a keretbe. Nehéz belőle kitörni, de nekem most kell kilépnem ebből a fémtől savanyú képből, amit beleng a halott lelkének oszladozó szaga. Amikor elhagyom ezt a lidércnyomástól terhelt helyet, egy részem ismét felszabadul. És bűnbánatot tartok a halottidézésért.

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexiók egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.